2012. január 29., vasárnap

» Békemenet: 15:31 | írta: stratos | békemenet | gyorsított | százezer | tömeg | video | még nincsenek kommentek

2012. január 20., péntek

Gyakorlatilag minden ország hatalmas államadóssággal küzd. Ha egymás felé lennének eladósodva, akkor az adósságokat egymás között leírhatnák. Mivel ez nem történik meg, világos, hogy nem egymásnak vannak eladósodva, de akkor kinek? Ki az a "nem létező" pénzhatalmi szereplő, akinek gyakorlatilag minden ország tartozik, és minden ország busás kamatot fizet? Ki az a "nem létező" pénzhatalmi szereplő, aki tőzsdei és pénzpiaci ügyletetekkel képes országok sorsát kénye kedve szerint befolyásolni? Milyen eszközök állnak ennek a szereplőnek a rendelkezésére a befolyásolásra? Mi az egyetlen megoldás a helyzet rendezésére?

A 20. században kiteljesedő pénzügyi világhatalom létrehozta és saját igényeire formálta azt a globális teret, amelyben a különféle pénzügyi események, tőzsdei, pénzpiaci és banki ügyletek zajlanak. A tőzsde eredeti célja az volt, hogy a befektetőket és a cégtulajdonosokat összehozza, a cégek így a befektetőktől forrásokhoz juthassanak üzleti terveik megvalósításához. A befektető a megvásárolt részvénnyel tulajdonosi jogot szerzett, és a cég által a reálgazdaságban elért eredményekből osztalékot kapott.

Élelmes körök hamar rájöttek, hogy hosszútávon befektetni igen kockázatos és közel sem olyan jövedelmező, mint napon belül kereskedni, amikor is a nap során, alacsonyabb áron megvásárolt részvényeken még ugyanazon a napon, de magasabb áron túladnak. A napon belüli kereskedés (daytrade) során realizált haszon gyakorlatilag az eredeti tőzsdei célokkal ellentétesen hat, ugyanis a daytrade ügyleteket folytató piaci szereplő, nem befektető és nem is forrásokért tőzsdére vitt társaság, hanem egy harmadik szereplő, hívjuk a továbbiakban az egyszerűség kedvéért Spekulánsnak. A spekuláns a daytrade során szerzett hasznot logikusan a másik két szereplő kárára tudja csak realizálni így minden daytrade során realizált nyereség, gyakorlatilag forrást von ki a reálgazdaságból. Természetesen a spekuláns a realizált hasznot sem hosszútávon fekteti be a tőzsdén, hanem szintén daytrade kereskedelemre használja. Ez olyan egyirányú pénzáramot eredményez, amely a reálgazdaság felől a spekuláns szereplő felé mutat.

A spekulatív befektetők rájöttek, hogy jó dolog napon belül növekvő árfolyammal számolva kereskedni, de még jobb lenne ugyanezt csökkenő árfolyamnál is megtenni, mégpedig oly módon, hogy továbbra se kelljen hosszú távon részvénytulajdonosnak lenni. Igen ám, de csökkenő árfolyamnál ezzel van egy kis probléma, nevezetesen, hogy a haszonhoz az kell, hogy a nap során alacsonyabb áron vásároljunk, mint ahogyan eladunk, csökkenő trendben azonban logikusan ez csak úgy kivitelezhető, ha először eladunk amikor még magasabb az ár, majd visszavesszük, amikor alacsonyabb az ár. Ezzel az a probléma, hogy csak akkor tudjuk megtenni, ha valamilyen módon mégis rendelkezünk részvénnyel, hiszen csak akkor tudunk eladással kezdeni, ráadásul az ügylet lezárásakor a visszavételnél továbbra is részvénytulajdonosok maradunk. Ezen problémákat kiküszöbölendő, hozták létre az érdekeltek a technikai daytrade kereskedési lehetőséget. Ennek során az X tőkével rendelkező spekuláns a tőkéjét fedezetként használva a hosszútávon befektető részvénytulajdonosok részvényeit kapja „kölcsön”. A „kölcsönzés” a hosszú távú befektető tudta nélkül történik, technikailag a hosszú távú befektetés ténye és tőzsdei rendszer teszi lehetővé. Az így kölcsönkapott részvénnyel a spekuláns eladási pozíciót nyithat, azzal a feltétellel, hogy az eladott részvényt a nap végéig visszavásárolja. Ha a nap végén a spekuláns magasabb áron kénytelen visszavásárolni az eladott részvényt, akkor veszteséget realizál, melyet a fedezetül használt tőkéjéből vonnak le. Csökkenő trendben az eladási érték magasabb, mint a visszavásárlási érték, így a spekuláns nyereséghez jut szintén a reálgazdaság –sőt, furcsa mód, pont a hosszú távú befektető kárára, hiszen az eladással maga is hozzájárul a részvény piaci árának csökkenéséhez, a negatív trend fenntartásához.

Ha valaki azt gondolná, hogy az arcátlanságnak ezzel itt elértük a csúcspontját, hát nagyon téved. A vérbeli spekulánsnak ugyanis még ez sem elég. Korábban a technikai daytrade során x tőkével x értékű részvényt lehetett „kölcsönözni”, viszont bizonyos kereskedelmi szabályozókra( pl a részvény 10%-os napon belüli ármozgása maximálva van a kereskedés során) hivatkozva mára az érdekeltek elérték, hogy x tőke fedezettel 10x tőke értékben lehet kereskedni. Természetesen ugyanezt a 10-es szorzót fel lehet használni más típusú napon belüli kereskedésben, akár emelkedő trendben történő normál daytrade kereskedéshez is. És ha ez még nem lenne elég, ezen üzleti körök elérték, hogy a devizapiacon a 10-es szorzó helyett akár 100-as szorzóval is lehessen különféle devizákkal kereskedni. Itt válik érthetővé, hogy a reálgazdasági folyamatokkal mitől olyan könnyű szembe menni, és egy exporttöbbletet termelő ország pénzét a béka segge alá lökni.

A fentiekből egyenesen következik, hogy az évek során a tőke döntő része a spekulatív tőketulajdonosok kezében összpontosult, mivel ők voltak azok, akik folyamatosan a legnagyobb nyereségeket tudták produkálni. Így mára a privát befektetési alapok ( hedge-foundok ) uralják a piacot, tehát amikor piacról beszélünk, akkor gyakorlatilag róluk beszélünk.

A napon belüli kereskedelem egyik legfontosabb tényezője a helyes időpillanat kiválasztása. Az idő és a gyorsaság mindennél fontosabbá vált, ezért a nagy „befektetési alapkezelők” mint például a MorganStanley stb. csúcsteljesítményű számítógépeket és a világ legkiválóbb szoftverfejlesztőit hadrendbe állítva üzemeltetnek olyan alkalmazásokat, amelyek a másodperc töredéke alatt képesek megfelelő befektetési lépéseket megtenni. Bizonyos vagyok benne, hogy ezek a vezető cégek az így felépített infrastruktúrájukkal képesek a piacot kényük-kedvük szerint irányítani, trendeket előre tervezni, modellezni és a végrehajtani. Amikor egy ilyen spekulatív szereplő meg kívánja változtatni (pl lerontani) egy deviza árfolyamát, nem kell mást tennie, mint beállnia 100 szoros tőkeáttéttel a pénzpiacon (Forex) az eladási és a vételi oldalra és az elérni kívánt értékek mentén A és B cégei között oda-vissza áramoltatni a tőkét, menet közben pedig esetleg összeszedni más szereplők által remegve eldobált pakkokat, vagy éppen rávenni egy országot az alapkamat vagy kötvénypiaci kamatemelésre. Mára az a helyzet állt elő, hogy a spekulatív pénzhatalmi elit kezében olyan elképesztő tőke és számítástechnikai infrastruktúra –egyfajta szuperfegyver- összpontosult, amellyel egyetlen más szereplő sem képes a harcot felvenni. És kik azok akik ebben a harcban a mészárszékre kerülnek? A valódi befektetők, részvényesek, a kormányzat által tálcán felkínált tőzsdére vezetett nyugdíjalapok, a reálgazdasági szereplők.

Mivel a mészárszék üzemeltetéséhez a levágandó marhák utánpótlása szükséges, világossá válik az a nyomás is, mellyel az egyes államokat rá kívánják venni a nyugdíj, és egészségügyi ellátó rendszer pénzalapjainak piaci alapokra helyezésére. Ez szerencsére mostanában nem igazán sikerül (lásd Magyarország, vagy legutóbb Románia ), így a spekulatív tőke egyetlen lehetőségként immár az egyes államokkal kerül konfliktusba és gyakran sikeresen vezeti őket a mészárszékre.

Összefoglalva tehát, mindaddig, amíg jövedelmezőbb a spekulációs kereskedés, mint a reálgazdaságba történő hosszú távú befektetés, a fennálló világgazdasági helyzet nem fog normalizálódni. A helyzet rendezésére egyetlen elegáns és elfogadható megoldás van, amely tiszteletben tartja a magántulajdon szentségét. Azonnali hatállyal meg kell szüntetni a tőzsdéken (értékpapír, pénz és árupiacon egyaránt) a tőkeáttétes kereskedelmet, a technikai daytrade és normál daytrade kereskedelmet, és ezzel rá kell venni a spekulatív tőkét a reálgazdaságba történő hosszú távú befektetésre.

2011. december 30., péntek

» Új jegybanktörvény, vagy valami más?

Egyesek azt mondják, hogy a ma elfogadott jegybanktörvény miatti befektetői aggodalmak állnak a mai forintgyengülés mögött. Vajon akkor a PLZ mitől zuhant a forinttal párhuzamosan, sőt azt még meg is előzve a zuhanásban???

Észre kell venni, hogy itt nem Mo-ról hanem az EUR-ról szól a játék. USA pénzhatalmi szerepe meggyengült. Veszélyezteti az EUR és a kínai valuta. Az USA pénzhatalmi körök megpróbálják megbontani az Úniót, először a perifériákat gyengítve és támadva. Egy dolog viszont érdekes helyzetet teremt. Mo az utóbbi időben külkereskedelmi mérlegét tekintve szuficites, azaz több az export mint az import ami folyamatos forint iránti keresletet jelent. A 100x-os tőkeáttétekkel technikai daytrade-el feltupírozott árfolyam ilyen környezetben sokáig nem lesz tartható, mivel tovább növeli az ország export potenciálját, és ezáltal egyre nagyobb a forintot erősítő ellenhatás.

2011. december 27., kedd

» Kéretlenül kiállított 300.000-es hitelkártya helyes használat után:: 21:21 | írta: stratos | még nincsenek kommentek

2011. november 21., hétfő

» Almás mézes fácánragu naspolya ágyon

Almás mézes fácánragu naspolya ágyon

Hozzávalók:

1 db fiatal fácán 70-90dkg

2 fej vöröshagyma

15 dkg füstölt szalonna

1-2 db alma

6-10 db naspolya

1-2 kanál méz

só, bors, tárkony

0,5dl Ágyaspálinka vagy/és 1,5 dl fehérbor.

Elkészítés:

A fácánt feldaraboljuk, a combokat ketté (alsó felső) a melleket három felé vágjuk. Sóval borssal meghintjük, majd mézzel megkenegetjük. A szalonnát apróra vágjuk serpenyőben kisütjük. A csíkokra vágott hagymát a kisült szalonnazsíron megpirítjuk. Rádobjuk az előkészített fácánhúst, és erős tűzön forgatva időnkén borral vagy pálinkával meglocsolva előpirítjuk (5-10 perc). Ha megpirult, megszórjuk tárkonnyal, és fedő alatt a maradék borral vagy pálinkával és vízzel meglocsolva, előpároljuk (15-20 perc). A kimagozott naspolyák húsát rányomkodva az összedarabolt héjas almával készre pároljuk (15 perc). Ízesítésnél a só és az édes gyümölcsíz egyensúlyára figyelni kell a készre párolás során.

Héjas sült burgonyával, esetleg burgonya pürével tálaljuk.

2010. december 1., szerda

» A birodalom visszavág?

21:52 | írta: stratos | még nincsenek kommentek

A tavaszi választások előtti hónapokban már világosan látszott, hogy a globális hatalmi rendszernek nincs különösebb kifogása a Fidesz soha nem látott arányú győzelme ellen. Ez azért volt különös, mert a globális birodalom minden esetben azt várja el a vele együttműködő lokális uralmi elittől, hogy biztosítsa a birodalom kifosztó szivattyúinak zavartalan működését, és tartsa féken az emiatt mindig lázadozni kész kifosztott bennszülötteket. Logikailag tehát azt kell feltételeznünk, hogy valamilyen hallgatólagos egyezségnek mindenképpen léteznie kellett, mert ahogy 2002-ben és 2006-ban, úgy 2010-ben is minden eszköz rendelkezésére állt a globális hatalmi rendnek ahhoz, hogy ne csak a kétharmadot, de egyáltalán a Fidesz „sima” győzelmét is megakadályozza. Hogy a háttérben feltehetőleg már régóta formálódó rejtett, és számunkra egyelőre ismeretlen alku mit tartalmazott, azt nem tudhatjuk, ám az eddig is sejthető volt, hogy a következmények lassan úgyis kirajzolják majd ezeket a tartalmakat. A magánnyugdíjrendszer felszámolása ürügyén keltett most már egyre hisztérikusabb válságörvénylések talán adalékul szolgálhatnak e rejtett alku jobb megértéséhez. Ehhez először is rögzítenünk kell, hogy a birodalmi függések világában a lokális politikai rendszerben a választásokon elért, akár százszázalékos győzelem sem jelenti a hatalom megszerzését. Egy helyi politikai párt csupán az uralmi jogosítványokat szerezheti meg a nyugatias demokrácia politikai mutatványos bódéjának egyre kopottabb, lepusztultabb választási színpadán. Aki a hatalmat birtokolja, az az adott közösség döntő fontosságú lelki, erkölcsi, szellemi, fizikai és anyagi erőforrás-áramlási rendszereit ellenőrzi. Tekintettel arra, hogy az elmúlt harmincöt évben előbb az eladósítással, aztán a privatizációs folyamatokkal teljesen kiszolgáltattuk ezeket a meghatározó értéktereinket a birodalom multinacionális hálózatoknak álcázott kényszerítő-hatalmi rendszerének, így a magyar társadalom újratermelési folyamatainak irányítása is ennek a struktúrának a kezében van. A bankrendszertől az energetikán át a kiskereskedelemig, a távközléstől a biztosítási rendszeren át a médiáig hétköznapi létünk újrateremtésének minden elemét ő ellenőrzi. A választási győzelem csak arra elég, hogy egy párt megszerezze a legfőbb uralmi pozíciókat és jogosítványokat. Ezzel azonban csak arra szerez jogot, hogy ő hajtsa végre és szervezze meg a birodalmi hatalmi rend utasításaiból adódó feladatokat a lokalitás területén. Kétségtelen, hogy ebben van némi szabadsága, és bizonyos körülmények között kezdeményezheti akár a birodalmi szivattyúk szívási intenzitásának apróbb módosítását is, de ennél többre aligha képes.

Az áprilisi választás drámai lényege azonban éppen abban állt, hogy a magyar választók döntő többsége jelezte, hogy kifosztottsága legvégső fiziológiai határához jutott, tehát azt várja az uralomra kerülő elittől, hogy kössön gyökeresen új alkut a globális hatalommal a magyar társadalom alapvető újratermelési folyamatait illetően. Az új kormányt alkotó elitcsoportok talán kaptak is valamilyen halvány ígéretet a birodalomtól, hogy erre az új alkura sor kerülhet. Ám minden jel arra utal, hogy a „gazda” nem kívánta/kívánja teljesíteni még az eleve bizonytalan körvonalú és halvány ígéreteit sem. Ennek valószínűleg az az oka, hogy maga a birodalom is súlyos erőforrás-deficittől szenved, így a választások után brutális és megalázó módon jelezte az új kormánynak, hogy esze ágában sincs enyhíteni a kifosztás eddigi szintjét, sőt az általa egyre inkább sürgetett szerkezeti reformokkal inkább növelni akarja azt.

Ezzel a „szerződésszegéssel” azonban a globális hatalom a kölcsönös szerződésszegések beláthatatlanul veszélyes eszkalációját indította el, és most ennek lehetünk tanúi. Bár a három kifosztó szivattyú, az adósságok kamatszivattyúja, a multik profitszivattyúja és a magánpénztárak járulékszivattyúja közül ez utóbbi látszott a „legártatlanabbnak”, a birodalom azonban láthatólag itt kíván a legbrutálisabban visszavágni. Egyre nyíltabban mozgósítja valamennyi belső kollaboráns osztagát, az MSZ-LMP „utó-SZDSZ”-ként működő intim liaisonjától a változatlanul a birodalom zsoldjában uszító médián át Bokros Lajosig, hogy akár polgárháborús fenyegetéssel is, de meghátrálásra kényszerítse a kormányt. Bokros, aki önálló kollaborációs intézményként is értelmezhető, a tőle megszokott fegyelmezetlenséggel már ki is fecsegte a lényeget. „Egy óra alatt bedőlhet a forint, és már készítik is Magyarország halálos ítéletét” – jelentette ki a nyilvánosság előtt, és ezzel óvatlanul világossá tette, hogy a „birodalmi páncélosok”, akárcsak 1956 novemberének első napjaiban, járó motorral várják a parancsot most is. Nem zárható ki persze az sem, ha már 1956-ot hozzuk elő a mai helyzet analógiájaként, hogy a kissé túldimenzionáltnak ható birodalmi megtorlás Orbán Viktor egy közelmúltbeli kijelentésére adott késleltetett válasz is egyben. Orbán Viktor metaforája arról, hogy „nyugati zászló alatt hajózunk, de vitorlánkat keleti szél fújja” a birodalom számára nagyjából olyan erejű jelzés volt, mint Nagy Imre bejelentése arról, hogy Magyarország kilép a Varsói Szerződésből. Akárhogyan is van, a birodalom megleckéztetni készül a szabadságharcát vívó Magyarországot, ezért mindennél fontosabb, hogy mind a kormány, mind a kifosztott többség világosan lássa: erőt, határozottságot kell mutatnunk, mert nincs hová hátrálnunk.

Bogár László Magyar Hírlap

http://www.magyarhirlap.hu/velemeny/a_birodalom_visszavag.html

2010. november 19., péntek

» magánnyugdíjpénztár index Szentkirályi Balázs

18:28 | írta: stratos | még nincsenek kommentek

Magánnyugdíj-pénztárak. A válság, és ami mögötte van.

A napokban cikk jelent meg az indexen a magánnyugdíj-pénztárakról, melyben a NGM nyugdíjtanulmánya úgy lett beállítva, mintha az cáfolná a Matolcsy és Orbán által előadottakat, miszerint 2008-ban a pénztárak elherdálták az emberek pénzét.

http://index.hu/gazdasag/magyar/2010/11/16/cafolja_matolcsyt_az_ngm_nyugdijtanulmanya/

A cikkben szereplő számos megállapítás közül kettőt különösen félrevezetőnek találtam, és nem tudom nem észrevenni a szándékosságot.

Nézzük az elsőt:

„Hová tűntek a befizetések?

Ezt kérdezte a nyugdíjvédelmi megbízott, Selmeczi Gabriella októberben. A dokumentum csattanós választ ad a kérdésre, a nyilatkozó kormánytagoknál jóval pozitívabb képet festve a pénztárak vagyoni helyzetéről.…A 2002-2007-ig terjedő időszakban minden évben 30-40 százalékkal nőtt a pénztárak vagyona. A 2008-as világválságnak köszönhetően 2007-ről 2008-ra szinte változatlan maradt a magánnyugdíjpénztárak vagyona, 2009 év végére azonban 34 százalékkal 2649 milliárd forintra nőtt.” (Index)

Először is tegyük helyre a fogalmat:

A magánnyugdíj-pénztári vagyon az a vagyon, amelyet az emberek a pénztárakba befizettek. A vagyon növekedésének két összetevője van. Az egyik az emberek béréből kötelezően levont magánnyugdíj--pénztári tagdíj, ami jelenleg önmagában éves szinten közel 500 milliárd forinttal növelné a pénztárak vagyonát. A másik összetevő a pénztárak által a befektetéseken elért éves eredmény.

Ebből egyenesen következik, hogy ha 2007 és 2008 között a vagyon változatlan maradt, az azt jelenti, hogy a 2007 és 2008 közötti teljes éves befizetés köddé vált, egészen pontosan a befektetéseken elért negatív eredmény oly mértékű volt, hogy elvitte az éves befizetéseket. Erre utal Selmeczi, Orbán, Matolcsy. Az meg, hogy a 2009 –es évben újra hozták a megszokott éves 30-40% körüli vagyonnövekedést nem fogja visszahozni a 2008-ban elherdált pénzeket.

A második totális félremagyarázás az Indexes Szentkirályi Balázs tollából:

„A tanulmány az 1998 és 2009 közötti tizenkét év idősorát vizsgálva megállapítja, hogy az éves átlagos reálhozam 0,73 százalék volt. Hozzátehetjük: a valóban nem túl jó reáleredmény legfőbb oka az időszak egészére jellemző magas infláció volt, amiről nem a nyugdíjpénztárak tehetnek. Ennek ellensúlyozására alkalmas befektetési lehetőségeik viszont a részben az állami szabályozás miatt nem voltak a kasszáknak….Az eredményen nagyobb részvényaránnyal lehetett volna javítani, de pont a szigorú szabályozás akadályozta meg a pénztárakat abban, hogy átalakítsák befektetéseik összetételét. A tanulmány emlékeztet, hogy 1998 és 2001 a tagdíjak 80 százaléka állampapírban volt, ami 70 százalék közeli szinten stabilizálódott egészen 2006-ig. Eközben a részvényhányad jellemzően 10-15 százalék között mozgott egészen a választható portfóliós rendszer bevezetéséig.”(Index)

Hát igen. Így kell ezt magyarázni kérem szépen, ha az ember egy kis baksist vár az uralkodó pénzügyi globális erőktől. Én viszont szabad emberként inkább az alábbi következtetést vonnám le:

A lenti grafikonon jól látható, hogy egészen addig, amíg a tagdíjak 80%-ban állampapírban voltak a teljesítmény lényegesen pozitívabb és kiegyensúlyozottabb eredményt mutat. A veszteségek pontosan akkor következtek be, amikor a portfóliós rendszert és a magasabb kockázati tőkearányt bevezették. Sajnos hajlamos vagyok azt gondolni, hogy a portfóliós rendszer bevezetésének, és a bevezetés mikéntjének a fő mozgatója a pénztári vagyon egy részének a globális pénzügyi érdekkörök részére történő átjátszás lehetőségének megteremtése volt.

Ezt az elképzelésemet az alábbiak támasztják alá:

-2007-ben a portfóliós rendszer bevezetését megelőzően már lehetett érezni a gazdasági válság kibontakozásának jeleit. Ezzel a magánnyugdíj-pénztárak vagyonkezelői is tisztában voltak. Bizonyítékként álljon itt egy részlet a legnagyobb magánnyugdíjpénztár 2007 december 10.-i küldöttközgyűlési jegyzőkönyvéből:

http://www.otppenztarak.hu/file/JKV_KKGY_20071210.pdf

„Hamecz István (az OTP alapkezelő Elnök Vezérigazgatója sic.) előadja, hogy két témát érintően tartja meg előadását. Az egyik a portfolió átalakítás, amelyet a Közgyűlés már a korábbiakban elfogadott, és amelynek célja a jövő évi átállás elősegítése. Jelenleg több mint 40 %-os a magánpénztárnál a részvényhányad, január 7-én ennél 12%-kal kell többnek lennie. Ezt még az idei évben eszközölt vásárlásokkal meg fogjuk tenni. Ennek oka, hogy a nemzetközi helyzet és a részvények is nagyon bizonytalanok, azt látjuk, hogy a nemzetközi piacon a részvények értékeltsége viszonylag jó, a vevők pedig nagyon pesszimisták…. Hamecz István előadja, hogy a BUX hozama kisebb volt, mint akár az állampapíroké, ehhez képest szerencsénk volt, mert a december 6-i utolsó nettó eszközérték, amely a fedezeti alapon rendelkezésre áll, ebben a nem évesített hozam 8,73 %-os volt, míg ugyanebben az időszakban egy tiszta állampapírból álló portfolió 6,75 %-ot hozott volna. Annak ellenére, hogy jelentős negatív nemzetközi tendenciák vannak, és mégis sikerült az állampapír-hozam felett teljesítenünk, két korábbi döntésnek köszönhető: az egyik, hogy a közép-európai részvénykitettségeken belül csökkentjük a magyar részvénykitettséget és növeljük a közép-európai országok részvénykitettségét.”

-A második bizonyíték a portfóliós rendszer bevezetésének módja. A 2007 novemberében kipostázott portfólió választási értesítő levelüket a pénztárak oly módon szövegezték, hogy az egyben egy egyoldalú szerződésmódosítás is volt, amely alapján az emberek döntő hányadát az alacsony kockázatú portfólióból a közepes illetve a magas kockázatú portfólióba sorolták életkortól függően. Szerették volna, ha a tagok minél nagyobb hányada lépjen át magasabb kockázatú portfólióba, de tudták, hogy ha levelüket úgy küldik el, hogy a tag válaszának elmaradása esetén marad az eredeti szerződéses állapot, akkor igen kevés átlépővel számolhatnak, mivel az emberek döntő többsége az ilyen leveleket el sem olvassa. Ha elolvassa, nem érti. Ha érti, akkor lusta rá válaszolni. Az embereknek esélyük sem volt megvédeni a befektetéseiket.

Fennáll azonban egy kényes kérdés: A pénztárak a portfólió-választó levelüket normál postai levélként adták fel, így semmi sem biztosítja, hogy azt a tagok kézhez is kapták. Elvben tehát az a tag aki nem kapta kézhez a levelet, és így a tudta és beleegyezése nélkül rakták át alacsony kockázatú portfólióból közepes vagy magas kockázatú portfólióba, elvileg jogosan követelheti hogy befektetéseit mindvégig a klasszikus portfóliónak megfelelően jegyezzék, a rájuk erőltetett portfólióváltás következtében elszenvedett veszteségek nélkül.

Érdekesség még, hogy az a tag aki időben felismerte az egyértelmű szándékot és jelezte a pénztár felé, hogy szeretne a nagyobb biztonságot nyújtó alacsony kockázatú portfólióban maradni, maga is azzal szembesült, hogy a magas jegybanki alapkamat ellenére a pénztár alig 3 hónap alatt jelentős veszteségeket képzett ezeken a portfóliókon is. (képre klikk)

Az egyszeri ember azt gondolná, hogy egy 95%-ban állampapírban tartott portfólión 8-10%-os állampapírhozam mellett a legrosszabb esetben is legalább 3% hozam keletkezik. Viszont a nyugdíjpénztárak nem győzik kivárni a kamatfizetési periódusokat, hanem az állampapírokkal a részvényekhez hasonló módon folyamatos kereskedést folytatnak, és hát egészen véletlenül ezen is rajtavesztettek. Érdekes, hogy a részvénypiacot preferáló és ebben a hosszú távú gondolkodás fontosságát hangsúlyozó magánnyugdíj-pénztárak az állampapírok esetében ezzel teljesen ellentétes befektetési stratégiát folytatnak.

Az meg csak hab a tortán, hogy az eredményeket tovább csökkentő működési költségek tekintetében a „hatékony” magánnyugdíj-pénztári szektor fenntartása hatszor-nyolcszor annyiba kerül nekünk, mint az állami.

2010. október 20., szerda

» Honvédő harcaink Bogár László tollából

http://www.magyarhirlap.hu/velemeny/honvedo_harcaink.html

Honvédő harcaink

Bár biztató fejleménynek látszott, hogy a Fidesz kétharmados győzelmét a globális birodalmi elit és az általa függésben tartott magyar bennszülöttek egyaránt akarták, már akkor is sejthető volt a régi mondás igazsága: „Ha ketten akarják ugyanazt, az nem ugyanaz.” A birodalom radikális „strukturális reformokat” – az állami kiadások gyors csökkentését, magyarán hatalmas újabb megszorításokat – várt a kormánytól, hogy ezáltal a két kifosztó szivattyúja, az adósságszolgálat és az itt állomásozó külföldi vállalatok hazautalt profitja minden eddiginél nagyobb jövedelemtömeg kiszívását tegye lehetővé. A magyar társadalom vesztes többsége viszont éppen azért hatalmazta fel soha nem látott többségű kormányzásra a Fideszt, mert ennek az ellenkezőjét, a kifosztás radikális csökkentését, megalázó életkörülményeinek javulását várta és várja az új kormánytól.

A vesztes többség helyzetét az jellemzi a legjobban, hogy miközben az általa megtermelt jövedelem ma több mint kétszerese az 1978-as szintnek, a reálbérei mégis a 32 évvel ez előtti nívón stagnálnak. A radikális „strukturális reform” azt jelentené, hogy rázárul a végzetes harapófogó: munkaerejének árát végleg rögzítik a késő Kádár-kor szintjén, ám a munkaereje újratermeléséhez szükséges áruk és főként szolgáltatások árát a globális piaci szintre vinnék. A „strukturális reformok” valójában a közszolgáltatásként működő rendszereknek a felszámolását jelentenék, ami a vesztes többség fizikai megsemmisítésének programja volna.

Egy éve úgy fogalmaztam: a választások utáni fél évben eldől, hogy az új kormány a régi rendszer utolsó kormánya, vagy az új rendszer első kormánya lesz-e. Nos, a kérdés eldőlni látszik. A kormány a globális birodalommal szemben egyre határozottabban igyekszik megvédeni azokat a nemzetstratégiai pozíciókat, amelyeknek az elmúlt húsz évben való feladása vezetett a „rendszerváltás rendszerének” bukásához. A két birodalmi kifosztó szivattyú a nemzeti jövedelmünk negyedét szippantja ki minden évben: az adósságszolgálat (kamat és törlesztés) körülbelül tíz, az itt tevékenykedő külföldi vállalatok hazautalt profitja pedig 15 százalékot. Az eleve sejthető volt, hogy az adósságszolgálat lesz a kényesebb kérdés. Ma már mindenki számára világos: Magyarország soha nem lesz képes adósságait visszafizetni. Nem is azért adták a hitelezők, mintha egy pillanatig is komolyan gondolták volna, hogy visszafizethető, sőt eleve olyan feltételekkel adták, hogy ez garantálja a visszafizethetetlenséget. Valójában ezzel az ügyesen megkonstruált adósságcsapdával egy végtelenített pénzszivattyút hoztak létre. A globális véleményhatalmi diktatúra terrorja pedig már azt is büntetni rendeli, ha egy lokalitás egyáltalán felvetni merészeli a valójában már többszörösen visszafizetett adósságok esetleges elengedést.

Ez a szivattyú tehát tabu, és a nemzetközi piacok brókerkommandói pillanatok alatt kivégzik a renitenskedőket. Orbán Viktor tisztában van ezzel, így az adósságkérdés verbális tabuját tiszteletben tartva egyre határozottabban fordul a másik szivattyú, az profitcsapda ellen. A hazánkban működő külföldi vállalatok ma az összes foglalkoztatottak 18 százalékát alkalmazzák, övéké a tőkeállomány nem egész fele, ám az adózás utáni nyereség több mint 90 százaléka! Ez a szélsőséges arány csak azért lehetséges, mert nemcsak az általuk befizetett adókat kapják vissza állami támogatások és kedvezmények formájában, de képtelen módon még e felett is „nemzeti ajándékban” részesülnek. Valójában kivitt profitjuk csaknem negyede – évente több mint ezermilliárd forint – az adófizetők pénzéből folyósított „ingyenebéd” a liberális globálkapitalizmus nagyobb dicsőségére. A veszélyes satuba került kormánynak tehát döntenie kellett, vagy továbbra is a saját népével fizetteti meg ezeket az egyre növekvő, és most már a végső fiziológiai határhoz közeledő terheket, vagy magától a birodalomtól, annak itt állomásozó kifosztó gépezetétől veszi vissza a birodalmi sarc egy részét. A nagy globális hálózatokra kivetett válságadóval az utóbbi mellett döntött.

Ez nemzetstratégai szempontból az egyetlen helyes lépés volt, ám ennek is vannak „kockázatai és mellékhatásai”, mert „a birodalom visszavág”! Részben a terhek áthárításával (noha ennek megvannak a természetes piaci korlátjai, s a kormány az erélyes szabályozó, ellenőrző és fegyelmező hatalmával élve ennek gátat szabhat), másrészt olyan nemzetközi jogi és pénzhatalmi retorziókat is alkalmazhat, amelyek látszólag nem kapcsolódnak e kérdésekhez, de nyilvánvalóan büntetésként foghatók fel. Ám a globális és regionális helyzet, valamint a magyar társadalom birodalomellenes védekező mechanizmusainak felerősödése miatt ezek a retorziók akár visszafelé is elsülhetnek. Akárcsak a multik látványos kivonulással való fenyegetőzése, amely részben szimpla blöff, részben pedig hatalmas esély volna a patologikusan magas és veszélyes külföldi jelenlét csökkentésére. Az áprilisi forradalom után megkezdődő szabadságharc újabb csatájában tehát Orbán Viktor ismét nyerésre áll.

Bogár László

2010. szeptember 17., péntek

» Nem leszek gasztroblogger!...( Savanyú káposzta leves)

Hozzávalók (családi adag)

1kg savanyú káposzta

20 dkg füstölt szalonna

3 közepes hagyma

4 csipet só babérlevél kömény és bors ízlésesen

50 dkg parasztkóbász

liszt a rántáshoz

tejfel a tálaláshoz

2 edény: 1 kukta +1 rántáshoz!

Elkészítés: A szalonnát a rántásos edényben apróra vágjuk zsírjára sütjük. Közben a kukta aljában a felszeletelt kolbászt az apróra vágott hagymával köménymaggal és borssal szintén lesütjük, hogy zsírt eresszen picit pörkölődjön. Ha a másik edényben a szalonna kisült, kivesszük a zsírjából és a kuktába dobjuk, a zsír marad. A káposztát NEM mosogatjuk csak egy picit összedaraboljuk, hogy ne legyenek túl hosszúak a szálak. Ha a kolbászos hagymás cucc a kuktában kész akkor mehet bele a káposzta, esetleg káposztalével megtoldva, só ,babérlevél, és annyi víz hogy sűrűbb leveses állagú legyen. Mehet rá a fedő, kuktában 40-50 perc alatt megpuhul. Ha megpuhult a káposzta, a kisült szalonnazsírból és 2 evőkanál lisztből készített rántással gazdagítjuk. Újraforraljuk kb 5 percig.

Tejfellel, friss házikenyérrel tálaljuk!

2010. április 19., hétfő

» Lipusz Zsolt Két választás között: 19:18 | írta: stratos | még nincsenek kommentek; Lipusz Zsolt: Két választás között

Lezajlott az olyannyira – a magyar társadalom többsége által már 2006 őszére remélt – választás Magyarországon.

(Megjegyzendő, ha a köztudatba olyannyira zseniális gazfickóként és- nőként bemasírozott szocialistáink akkor belemennek egy előre hozott választásokba, a mainál sokkal jobb eredményt érnek el, de ez legyen az ő keresztjük és a magyar társadalom szerencséje.)

Túlságosan nagy meglepetéssel nem szolgált az első forduló. Ahogyan a futballzsargonban mondják, hozta a papírformát. Mindenekelőtt két, rendkívül örvendetes, édeni tény:

Kihullott a magyarországi törvényhozásból eddigi történelmünk legkártékonyabb, az általa képviselt szellemiség írmagjának kiirtásra érdemesült pártja, az SZDSZ. A fenti állítás azon olvasóink számára, akik Magyarországon éltek az elmúlt húsz évben vagy külföldön követték figyelemmel a hazai eseményeket, aligha bizonyítandó és részletezendő. Mindenesetre, emlékezetfrissítés-képpen - a teljesség igénye nélkül - említsük meg, hogy a szabadmadarak voltak, akik szétverték a magyar oktatási- és egészségügyi rendszert (lásd a jobb sorsra érdemesült Szemere- leszármazott Magyar Bálint, továbbá Fodor Gábor, Molnár Lajos és a kereskedelmi kanálisok legprimitívebb „eszmeiségének” nívóját is alul múló Horváth Ágnes ténykedését), és politikájuknak fő profilját jelentette, hogy a magyar emberekkel meggyűlöltessék azt, ami a nemzeti kohéziót biztosítja: nyelvet, kis közösségeket, történelmi múltat, vallást és hagyományt. Egyszóval: mindent, ami egy nemzetet nemzetté tesz.

A másik, euforikus élménye az volt április 11. éjszakájának (pontosabban 12. hajnalának, de ebbe már ne is menjünk bele, hiszen külön elemzés tárgya lehetne e velejéig rohadt rezsim választást lebonyolító ténykedésének eme törvényszerű kísérőjelensége), hogy egy rendszerváltoztatás szülte pornóalakulat, az MDF, szintén kizuhant az országgyűlésből. Ritka élvezet volt a politikai prostituált kéjnő – és herényi párja – lebiggyedt ajkait figyelni, amint a sajtótájékoztatón elmondta közéleti nekrológját. Remélhetőleg a legközelebbi híradásokban már rabláncon vezetve találkozunk velük. (A sokak által még ma is oly áhítottan emlegetett „antalli örökséget” pedig most mellőzzük, hisz az nem más, mint az elmúlt húsz év történelmi útvesztése, zsákutcája).

Miként az várható volt, a Fidesz fölényesen nyerte az első fordulót, s nyilván április 25. után meglesz a kétharmados többsége is. A Jobbik pedig – felülmúlva a tavalyi EP-választásokon nyújtott eredményét – simán bejutott a parlamentbe. Ennek ellenére, a külső szemlélő számára úgy tűnt, mintha némi csalódottság lett volna úrrá a jobbikos vezetőkön. Ez részben érthető, részben nem.

Érthető abból a szemszögből, hogy a kampányban győzelemről, meg kétharmados többségről esett szó részükről, érthetetlen abból a szemszögből, hogy ezt nyilván maguk sem gondolták komolyan, csupán afféle kampányfogásnak szánták. Ugyanakkor mind a Fidesz, mind a Jobbik részéről jó néhány baklövést is elkövettek a kampány során.

Ezek közül az első számú az volt, hogy a remélhető voksmaximálás céljából egymás lejáratására törekedtek, s ezzel épp az ellenkező hatást érték el. Amennyiben az MSZP-t „ütik-verik”, s bemutatják az LMP eszmei-szervezeti hátterét (konkretizálva, hogy SZDSZ-reinkarnáció), akkor a majdani parlament valószínűleg a következő megoszlásban állna fel: Fidesz kb. 70%, Jobbik kb. 25%, MSZP kb.5% (persze, még ez is szégyen).

A Jobbiknak mint magát nemzeti radikális erőként meghatározó szervezetnek a bűne az volt, hogy miközben magát abszolút tiszta, és mind a kommunista rezsimtől, mind az elmúlt húsz évtől („húsz évet a húsz évért”) elhatároló politikai erőként történő feltüntetése közben a „vezérkart” telerakta ex-kommunista, ex-moszkovita, ex-kétes, 1-2 hónapja „megvilágosodott” kádereknek a tömegével. Eközben eltávolítottak maguktól számos talpas, „ősjobbikos” alapítót országszerte. Meg is lett az „eredménye”. A fideszes sajtó – miként az várható volt – a magasra adott labdát porig zúzva verte a földhöz.

S ne legyenek kételyeink: az új parlamentben dokumentumokkal bizonyítva, minden kritikus jobbikos interpelláció és felszólalás után Gyurcsányék majd felteszik a következő kérdéseket: „ Ti beszéltek? Egy pártban szocializálódtunk, egy rendszert szolgáltunk! Iskolatársak voltunk Moszkvában. Akkor miről beszélünk?” S erre majd nem lehet adekvát választ adni. S amennyiben a Fidesz tartja ígéretét, s a közbiztonság terén záros határidőn belül rendet tesz, a Jobbik mostani 17%-a könnyen a felére vagy még kevesebbre apadhat, ugyanis ahhoz, hogy egy nemzeti radikális formáció megerősödjön, valóban (ebben Political Capital-ék és társaik kivételesen nem hazudnak) az elmúlt nyolc évi katasztrófa-politizáláshoz hasonlatos közéleti impotenciára van szükség.

Zárásképpen. Ez az ország mindenképpen többet érdemel a szolga-létnél és a gyarmati alávetésnél. Meg annál, hogy a fiatal nemzedék és a tehetségek ne hagyják itt, s ne menjenek akár „az ember életútjának felén” (Dante) is túl külföldre. Csak a most felálló új kormány és parlament tevékenységén múlik majd….

Lipusz Zsolt - Kuruc. info

2010. február 16., kedd

» Alapmű!

Tellér Gyula: Középfajú pártdráma

Tellér Gyula 2010.02.16. 21:33

/Esszé az SZDSZ mivoltáról/

Nem párttörténetet írok, írásomat mégis egy dátummal és egy eseménnyel kezdem: 1988. november 13-án a Jurta színházban a Szabad Kezdeményezések Hálózata nevű laza politikai szerveződés bázisán, hosszú vita után megalakult a Szabad Demokraták Szövetsége /SZDSZ/ nevű politikai párt. Nem az égből pottyant, fontos előzményei voltak:

Indíték és rekrutáció

1./ Az 1956-os forradalom leverése után gazdaságban-politikában ismét előállt az 1956 előtti helyzet. A forradalom utáni szétziláltságból helyreállított sztálinista típusú tervgazdaság teljesítménye messze elmaradt a kívánatostól és remélttől, s ezen a helyzeten az ismert politikai és fegyelmezési eszközökkel már nem is lehetett változtatni. Elkerülhetetlenül felmerült a mélyebb reformok kényszere. A ‘tervgazdálkodás új rendszerének’ 1957 első napjaiban megígért bevezetése - a vállalati szabadság némi növelése ellenére - késlekedett. Akadályozói - mint mindig - a kényes politikai helyzetre hivatkoztak. A probléma azonban jelen volt, jelen volt a rá vonatkozó baljós tudás, hogy tudniillik a sztálinista tervgazdaság előbb-utóbb összeomlik, jelen voltak a problémát már az 1950-es évek közepén jelző közgazdászok, valamint továbbra is jelen volt az általuk javasolt /és 1955 táján kísérletek tárgyát is képező/ megoldás gondolata: a tervgazdaság szerkezetébe, működésébe a tisztánlátás, a teljesítménymérés és a hatékonyság javítása érdekében piacgazdasági elemeket kell beépíteni. Ezek a gondolatok végül, a körülmények nyomás alatt - mintegy tízévnyi késéssel - a politikai vezetés által 1966-ban elhatározott, 1968-ban bevezetett új gazdaságirányítási rendszerben /közkeletű nevén az ‘új mechanizmusban’/ testet is öltöttek.

2./ Egy további évtized alatt azonban - a rendszer toldása-foldása során s az adósságlavina növekedésével - a bennfentesek, a legféltettebb titkok tudói /a felsőbb pártvezetés, a PM, az MNB, a KSH, az OT s az ezekhez kapcsolódó kutatóintézetek, egyetemi tanszékek egyes vezető káderei, Nyers Rezső, Kornai János, Tardos Márton, Nagy Tamás, Mátyás Antal stb./ számára világossá vált, hogy a szocializmus ilyen eszközökkel s főleg: az adott nagypolitikai struktúrák ellenállásával szemben megjavíthatatlan. A párt felső köreiben a mechanizmusreform továbbvitele körül igazi háború bontakozott ki azok között, akik a jelen hatalmat nem akarták kiengedni a kezükből és azok között, akik ezt a hatalmat a jövőben is birtokolni, gyakorolni akarták. Ez a küzdelem tipikus elitharc volt, a társadalomnak semmi része sem volt benne. Olyanok küzdöttek, akik a társadalmat nem képviselni, hanem rajta - történelmi küldetésük tudatában - uralkodni akartak. A reform-párti bennfentesek és munkatársaik, bizalmasaik - nem utolsó sorban ‘56-os megpróbáltatásaikra emlékezve - mindinkább szembefordultak a rendszer adott formájával egy jobb változat kialakítása érdekében.

Hasonló törekvést képviseltek azok a - többségükben Kádár börtöneit /esetleg már Rákosi börtöneit is/ megjárt - volt politikusok, értelmiségiek /Donáth Ferenc, Vásárhelyi Miklós, Hegedűs B. András, Litván György, Göncz Árpád, Tánczos Gábor stb./, akik a szocializmus sztálinista alapstruktúrái ellen Nagy Imre mögé húzódva már 1956 előtt felléptek, hogy puccsal vegyék át Rákositól a hatalmat s agresszív, robbanásveszélyes, a szocializmust is destabilizáló politikáját valami jobbra, fenn-tarthatóbbra cseréljék. Ennek a politizáló értelmiségi csoportnak a tagjai a Nagy Imrét és egyes társait kivégeztető Kádár uralmát eleve nem fogadták el s eleve a rendszer, pontosabban: a hatalomgyakorlás ilyen vagy olyan megváltoztatásában gondolkodtak.

A politikába a Rákosi rendszerben és a Kádár rendszerben erősen involválódott kádereknek a ‘40-es és ‘50-es években született gyerekei közül egyeseket ugyancsak nem hagyott érintetlenül ’56 szelleme. Ők úgy gondolták /esetleg a családi beszélgetések alapján tényszerűen is tudták/: szüleik a Rákosi rendszerben vagy a forradalom leverésekor jóvátehetetlen hibákat, sőt bűnöket követtek el, s velük szemben lázadva, hozzájuk képest új utakat, új, követhető ideákat és ideálokat kerestek. Tájékozódásuk iránya sem érdektelen. Egyesek Mao Ce Tung szigorú eszméiben találtak iránymutatást /Demszky, Haraszti, Pór/, mások a fiatal és az ‘igazi’ Marx nézeteiben tájékozódtak /Földes László excentrikus professzor előadásainak hallgatói; a ‘Grundrisse’ nagy divatja/, vagy a Sztálin által meg nem hamisított, ‘igazi’ Lenin irányában tapogatództak /Bauer, Juhász/ stb. De az ‘ötvenhatosok’ nyomán egyre nagyobb ázsiója támadt az amúgy erős liberális hangsúlyokkal átértelmezett Bibó István eszméinek, vagy általában a nemzetek feletti liberalizmusnak is.

Végezetül megemlítem, hogy a gazdaságirányítás fentebb említett alapintézményeiben /OT, PM és Pénzügykutató, KSH, MNB, Közgazdaságtudományi Kutató Intézet, Szövetkezeti Kutató Intézet, egyetemi tanszékek stb./ az idősebb bennfentesek mellett és hatásuk alatt a ‘70-es és a ‘80-as években felnőtt egy igen tehetséges, a makropénzügyek, a tervezés, a vállalati gazdálkodás stb. kérdéseiben igen tájékozott, ugyancsak bennfentes, a gazdaság és a politika legféltettebb titkait is ismerő ifjú tudósnemzedék, melynek túlnyomóan ‘urbánus’ tagjai /Antal László, Bokros Lajos, Csillag István, Lengyel László, Soós Károly Attila, Horváth Piroska, Bauer Tamás, Pető Iván, Kis János, Magyar Bálint, Voszka Éva, Szalai Erzsébet, Surányi György, Gegesi István stb. stb./ az elődeiknél elfogulatlanabb és radikálisabb gazdaságszerkezeti és intézményszerkezeti változásban gondolkodtak. Azaz őket is elsősorban a működőképes makroökonómiai konstrukciók érdekelték.

Ki harcol ki ellen?

3./ Ezek az egymással meglehetősen intenzív kapcsolatban álló s hatalomközelbe túlnyomórészt a Rákosi-érában került személyek, csoportok tehát - az 1956 előtti puccsistákhoz hasonlóan - belátták /vagy már eleve úgy gondolták/, hogy a szocializmus általuk elképzelt megjavításának s ezáltal a hatalomban részesedésük további tartós és kényelmes biztosításának a fennálló nagypolitikai struktúrákban és az azokat elfoglaló, működtető személyekben súlyos akadályai vannak, s ezért az általuk javasolt radikális és teljesítőképes politika számára mozgásteret kell biztosítani. Magyarán: a gazdasági-intézményi alternatíva kidolgozását egy, az ‘50-es évekbeli Nagy Imre-puccshoz hasonló hatalomszerző puccsnak kell kísérnie, de - az ötvenhatoshoz hasonló élességű konfrontációt, robbanást és bukást elkerülendő - egy fokozatos, ‘lassított’, ‘hűtött’ puccsnak. A puccs lényege azonban az 1956-oshoz képest nem változott: nem a rendszert gondolták lerombolni, hanem a rendszernek a hatalomhoz és a hatalom adott formáihoz görcsösen ragaszkodó, a reformokat akadályozó, Rákositól és gárdájától ‘56-ban a hatalmat elvevő irányítóit, a plebejus ‘múmiákat’ /Kádár Jánost, Kis Károlyt, Biszku Bélát, Németh Károlyt, Gáspár Sándort, Pap Jánost, Czinege Lajost stb./ akarták leváltani, kiszorítani, eltávolítani.

4./ Nem hagyható figyelmen kívül a formálódó szembenállásnak a zsidó-nemzsidó összefüggése sem. A Rákosi-rendszer politikai, tudományos, kulturális és gazdasági vezető posztjain, sajtójában feltűnően sok volt a zsidó származású ember /Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Révai József, Farkas Mihály, Péter Gábor, Vas Zoltán, Gyáros László, Betlen Oszkár, Vásárhelyi Miklós, Eörsi Gyula stb./. Ezek az emberek - közülük a vezetők - a kötelező sztálinista tisztogatást a ‘40-es évek végén, az ‘50-es évek elején elsősorban a párt nemzsidó része ellen hajtották végre /Rajktól Nagy Imréig/. Kádár - feltételezve, hogy a zsidó származású politikusok egy részének a magyar társadalom problémái iránti érzéketlensége vagy a magyar polgársággal és parasztsággal szembeni ellenszenve és kegyetlenkedései /Farkas, Princz, Bauer, Földes, Szinetár stb./ ’56-ban erősen közrejátszottak a rendszer elleni indulatok kitörésében -, saját csapatát túlnyomórészt nem zsidókból válogatta össze s az ‘50-es évek végén, a ‘60-as évek elején a zsidó származásúak, sőt a zsidós nevűek közül sokakat ‘visszavont’ a politika első vonalából. A Kádár-rendszer ellen a ‘70-es és ‘80-as években felvonuló, imént említett ‘reformer’ csoportok tagjai között viszont megint nagy többségben voltak s meghatározóak voltak a zsidó származásúak /erre az egyik érintett, aki egyébként a Rákosi rendszer rettegett - s később liberálissá vedlett - helyi pártfunkcionáriusa volt, magánbeszélgetésben büszkén fel is hívta a figyelmemet; később ugyanerre hivatkozott Szabó Miklós egy magánbeszélgetésben az 1990 év végi szombathelyi SZDSZ-küldöttértekezleten; a beszélgetésen harmadikként jelen lévő, zsidó származású Gadó György élénken helyeselt/. A Társadalmi szerződés című irat, melynek szerzője az imént elemzett csoportokhoz tartozott, kijelenti: Kádárnak mennie kell! Ebben az iratban ezzel szemben sehol sem olvashatjuk, hogy a felső pártvezetésben szinte egyedül maradt zsidó Aczélnak mennie kell, vagy hogy az irat szerzői őt is az eltávolítandó ‘múmiák’ közé számítanák! Aczélt később - 1989-ben - az ellenoldal: a népi oldal szólította fel pécsi országgyűlési képviselőségéről való lemondásra, sikerrel. Kérdés, hogy ebben a versengésben és konfrontációban mennyi volt a spontán és mennyi a tudatosan szervezett elem. Volt-e, létezett-e valahol - akár az országhatárokon belül, akár rajtuk kívül - az ős-SZDSZ oldaláról az egész folyamatot áttekintő, elemző, szervező és irányító agytröszt. Csurka István annakidején párizsi, New-Yorki és tel-avivi sugallatokról beszélt. Forrásait és bizonyítékait azonban sohasem tárta fel. Így hát az a nem mellékes kérdés is megválaszolatlan marad: vajon az ős-SZDSZ-nek Kádár és az őt körülvevő ‘múmiák’ elleni, bizonnyal Aczél által is támogatott fellépése értelmezhető-e és értelmezendő-e az ‘57-‘58-as Aczél-Kádár, zsidó-nemzsidó politikai kiszorítósdi visszavágójának.

Kezdeti lépések, végső célok

5./ Az itt bemutatott csoportok laza, finom kohézióval: baráti kapcsolatokkal, intenzív információcserével egybefűzött együttese - ez a sajátos csíra-SZDSZ, proto-SZDSZ, ős-SZDSZ, elő-SZDSZ - a ‘70-es évek elejétől-közepétől: nem utolsó sorban az olajválság kiábrándító hatásait követően különös politikai mozgásba fogott. Az együttes egyik része továbbra is bent maradt a rendszer fontos intézményeiben s részese volt a rendszer saját logikája szerint előrehaladó reformmunkának. Korrekt tudományos elemzésekkel igyekezett a rendszer fogyatékosságait kimutatni, óvatos intézményi és szerkezeti változtatásokat javasolni s ezzel a rendszervédők - a ‘múmiák’ - pozícióit gyengíteni /hogy ennek a reformer társaságnak egyes tagjai az ország eladósításában tudatosan vagy csak kontár módon vettek részt, a magyar történelem egyik további nagy nyitott kérdése/. Az együttes másik, fiatalabb része ezt a rendszerkritikát és reformmunkát a koncepcióalkotás vonalán látványosan fölerősítette, felgyorsította, s a piacgazdasági logikát, mint egyedül lehetségest védte és propagálta. Egy harmadik rész pedig vállalva a legalitás keretein kívül kerülést, nekifogott a rendszer megjavításához vagy meghaladásához szükséges második nyilvánosság létrehozásának, azaz megtette a lassított puccs első, határozottan konfrontatív lépését.

6./ A felszínen is megjelenő közismert eseményei a folyamatnak: a csehszlovák Charta77 tagjainak elítélése elleni tiltakozó aláíráskampány, a Szegényeket Támogató Alap /SZETA/ létrehozása 1979-ben, a Beszélő című ‘szamizdat’ folyóirat megindítása és fontos helyzetelemző tanulmányai 1981-től, a Monori találkozó 1985-ben, az ‘Ötvenhatról nyolcvanhatban’ című tanulmánygyűjtemény, Kemény Istvánnak és tanítványainak a cigányságról, a szegénységről és a menedzserekről szóló kutatásai és tanulmányai, a ‘Fordulat és Reform’ című iratnak és mellékleteinek kiadása 1986-ban s a Lakitelki tanácskozással egy évben: 1987-ben kiadott Társadalmi Szerződés, az említett mondattal: ‘Kádárnak mennie kell!’ Megjegyzem: nem kis mértékben a közgazdász-pénzügyes csoportok nyomására és elképzelései alapján az uralkodó politika berkeiben is előrehaladt a gazdasági reformgondolkodás s folyt a piaci alapintézmények óvatos bevezetése: a profitmotívum és a tulajdonosi pozíció erősítése a vállalatokban és a szövetkezetekben, a társasági törvény, a kétszintű bankrendszer és a piaci adórendszer /ÁFA, VÁNYA, SZJA/ bevezetésének előkészítése. Azt mondhatjuk: a ‘80-as évek közepére az egyik oldalon készen állt a ‘lassított, hűtött Petőfi-kör’-szerűen működő ős-SZDSZ piacgazdasági elemekre épülő szocializmus-javító gazdasági és politikai programja, a másik oldalon - a hatalom berkeiben - formálódott hozzá a fogadókészség, s a csoport maga készen állt a hatalom pozícióinak elfoglalására vagy rajtuk a hatalom aktuális birtokosaival való osztozásra, a hatalombirtokosokkal való egybeolvadásra. S ennek érdekében, mintegy a terep megtisztítására, az akadályok kívülről való megtámadására és eltávolítására előre küldte ifjú ‘harcosokból’ álló rohamcsapatát: a demokratikus ellenzéket, a majdani SZDSZ-t. Azt mondhatjuk, hogy ebben az időben: a ‘80-as évek elején-közepén - amikor ráadásul a messzebbre tekintő sajtómunkások egy jelentős csoportja is csatlakozott ehhez a rejtett szerkezethez - az ős-SZDSZ a magyar politikai mozgás jelentős tényezője volt. Rejtett törekvése - melyet később tettekben is, szavakban is nyilvánvalóvá tett -: a piacgazdasági átalakítást - a ‘múmiák’ kivételével - a kádárista hatalomgyakorlók hatalmi pozícióinak megőrzésével, illetve a saját hatalmuk megalapozásával végrehajtani s ezáltal a rendszerváltásban a szocializmusnak még a Rákosi-rendszerben a magyar társadalom letaposott polgári részével szemben kialakított erőszerkezetét megőrizni.

Amit nem tudunk, találgatjuk

6./ Fontos volna tudni: honnét származott a később SZDSZ-szé változó ős-SZDSZ fiatal vezető politikusgárdájának a mélyebb célokra és a politika technikájára - például a gondos politikai sajtómunkára - vonatkozó felkészültsége, s a helyzetre vonatkozó informáltsága /azaz a ‘tudjuk-merjük-tesszük’ hármas jelszóból a ‘tudjuk’/. Nehéz kérdés, mert erről a mondott személyek nem - már hivatásos politikussá válva sem - nyilatkoztak, s mint az SZDSZ alapításánál jelen lévő s abban résztvevő, saját tapasztalatból tudom: a ‘belső kör’ tagjai a többiekkel szembeni tudástöbbletüket, mondhatni: tudás-monopóliumukat és információ-monopóliumukat s vele kezdeményezés-monopóliumukat gondosan őrizték a későbbi években is. Együttlétekkor fizikailag is elkülönültek, frakcióhétvégéken ebédkor-vacsorakor külön asztalnál foglaltak helyet /például a seregélyesi kastély pinceéttermében/. A közönség számára pedig az ős-SZDSZ ‘legendás’, ‘hősies’ külső képét ápolták és építgették. Találgatásszerűen leginkább három ilyen tudásforrást jelölhetünk meg. Az első: a családi és baráti miliő, a Horthy-rendszerben, a Rákosi-rendszerben és - esetleg - a Kádár-rendszerben is különböző szinteken ‘antifasiszta’, szociáldemokrata és kommunista politikával foglalkozó szülők, rokonok és barátok tanácsai, javaslatai és kapcsolatai. Feltehető, hogy ebből a forrásból leginkább az illegális és egyéb politikai technikáknak s a rendszer működésének ismerete származott, illetve a rendszer intézményeiben forgó szigorúan titkos információk egy része s a politikával-foglalkozás nimbusza és ambíciója. A másik ilyen forrást azok a Soros-alapítvány és más külföldi alapítványok /érdekcsoportok? titkosszolgálatok? ‘quango’-k?/ által lehetővé tett hosszabb rövidebb franciaországi, angliai vagy USA-beli egyetemi kurzusok és egyéb tanfolyamok vagy személyes kapcsolatok jelentették, melyeken és melyekben kimondottan az új, ifjú politikusgárda reménybeli tagjai vehettek részt a ‘80-as években. Feltehető, hogy ezeken az alkalmakon vértezték fel az ős-SZDSZ fiatal politikusait a szimbolikus Befektető számára oly előnyös neoliberális gazdasági és a később sokakat meglepő, a mondott személyek korábbi tevékenységéből nem következő társadalmi doktrína ismeretével és a benne való hittel, a majdani parlamenti munka irányaira vonatkozó sugallatokkal, illetve a sajtóval való bánni-tudással. Ezt a forrást a ‘80-as évek végétől az USA nagykövetével, a később Magyarországra vállalkozóként visszatérő Mark Palmerrel ápolt kiváló kapcsolatok is megerősíthették. Vagy erősíthette Robert Maxwellnek, a magát a Magyar Hírlapba bevásárló ukrán-angol-zsidó sajtómágnásnak a segítsége, aki - a szakirodalom szerint - egyszerre volt az angol, az amerikai és az izraeli titkosszolgálat embere. Üzent nekik? Találkoztak vele? A nemzetközi drogüzletben állítólag fantáziát látó Soros Györggyel biztosan igen. Többször is. A harmadik lehetséges tudásforrást az 1956-os forradalom után emigrált, s a nyugati fővárosokban a magyar politikai folyamatokat élénk érdeklődéssel figyelő, esetleg ilyen tudományos intézetekben dolgozó személyek jelentették, akik rejtett de intenzív kapcsolatban maradtak az ős-SZDSZ-hez tartozó itthoni barátaikkal.

7./ Hasonlóképpen fontos volna tudni, hogy honnan származott az akciózó ifjak bátorsága, vagy inkább: magabiztossága a Kádár-rendszer hatóságaival, elsősorban rendőrségével és rettegett titkosrendőrségével való szembeszállásra /azaz a hármas jelszóból a ‘merjük’/. Valószínűleg nem alaptalan feltételezni, hogy ebben a személyes alkalmasságon túl egyiküknek-másikuknak a szocializmus politikai struktúráiba való mély családi beágyazottsága is szerepet játszhatott. Egy-egy magasrangú és a polgári Magyarország ‘40-es és ‘50-es évekbeli letaposásában s a szocialista rendszer kiépítésében jelentős politikai érdemeket szerzett /esetleg a ‘Szocialista hazáért’ vagy a ‘Néphatalomért’ érdeméremmel rendelkező s talán az ‘56-os forradalom leverésében fegyverrel is résztvett/ politikus szülő gyermeke más mértékű kockázatot vállalt, mint az, aki ilyen védelmező háttérrel nem rendelkezett. /Nem is beszélve - mondjuk - a ‘szamizdat-butikot’ működtető ifjú Rajk László sajátos kettős védettségéről./ Börtönbüntetést a csoportból - tudomásom szerint - senkire sem szabtak ki s volt, akinél még csak házkutatást sem tartottak. Volt, aki az egyik intézetben elveszítette állását s magas segítséggel nyomban helyet kapott egy másikban. Mások a kritikus pillanatokban az egész világra szóló útlevelet kaptak, s külföldre távozhattak. Az ős-SZDSZ egyes tagjai és a felső pártvezetés vagy éppen a titkosszolgálatok között tehát nemcsak konfrontáció, hanem együttműködés is létezett. Szóbeli közlésekből úgy tudom: Kis János - Knopp Andráson keresztül - kapcsolatban volt Aczél Györggyel, Vásárhelyi Miklós pedig gyakorta járt fel sakkozni a Kádár-villába. Vajon miről beszélgettek? S vajon milyen iratokat keresett és talált Kuncze Gábor belügyminisztersége idején a belügyi irattárat végigrovancsoló Kenedi-bizottság? Miért ment - az ifjak hatalomszerzése után - Aczél Izraelbe? Túristának? -- Amúgy az említettekhez hasonlóan magabiztosságnövelő tényező lehetett az a különleges figyelem is, amelyet az illegális akciózók mozgásai, sorsa iránt - az eladósodás és a kelet-nyugati enyhülés feltételei között - a nyugati országok demokráciafigyelő szervezetei /Amnesty International/, magyaroknak szóló rádióadásai /Amerika Hangja, SZER/ illetve nagykövetségei tanusítottak. Az adósságcsapdában vergődő szocialista rendszer - állítólag - többször kapott feltétel-szabó, önmérsékletre intő figyelmeztetést és felszólítást a Valutaalappal és a Világbankkal folytatott tárgyalásai során a ‘demokratikus ellenzék’ elleni lépéseivel kapcsolatban. Külön érdekesség, hogy ezeket a tárgyalásokat az ős-SZDSZ külső köreiben lévő személyek folytatták, s az általuk hozott ‘üzenetek’ - informálisak lévén - nemigen voltak a hivatalosság által ellenőrizhetők.

8./ Ráadásul a generációs kapcsolatok másik iránya sem hagyható figyelmen kívül. Az érintett szülők - bölcs belátással - bátoríthatták is gyermekeik rendszertámadó munkáját, hiszen az utódok hatalomszerzése egy új helyzetben vagy egy új rendszerben garanciát jelenthetett saját büntetlenségükre is. Erősen valószínűsíthető például, hogy később az SZDSZ meghatározó politikusainak szívós és sikeres ellenállását az igazságtételnek a Rákosi-rendszer bűneire való kiterjesztésével szemben efféle - családi - motívumok is mozgatták. Vagy ilyen okokból is érthető az a huzavona és obstrukció, ami az ügynöktörvény, az adatvédelmi törvény, a levéltári törvény - azaz a múltbeli tettek feltárási lehetőségei - körül zajlott. Ahogyan a csoportban Kádár idejében sajátos szimbiózisban, ‘munkamegosztásban’ működött együtt a rendszerbeépülés és a vele való együttműködés a rendszerkritikával és rendszerrombolással, most az összeomláskor az ‘élen járók’ hatalomszerzése szolgálhatta a ‘bent ragadók’ kimentését.

Trauma és terápia

9./ A magabiztos és a hatalomban való részesedésre készülő ős-SZDSZ-t, melynek tagjai - mint láthattuk - túlnyomórészt a Rákosi-rendszer hatalomközeli személyeiből, csoportjaiból vagy ezek következő generációjából rekrutálódtak - 1987-ben egy következményeiben máig ható, súlyos trauma érte. Az 1985-ös monori találkozó ilyen irányú sejtetései után az 1987-es őszi lakitelki találkozó előkészületei ugyanis világossá tették, hogy a hatalom felé való menetelésében az ős-SZDSZ nem egymaga van a pályán. Erre a találkozóra egy a magyar társadalom kispolgári-polgári jellegét, a téesz-szervezéskor szétvert magyar parasztságot és a vidék népi kultúráját, a trianoni határokon kívülre szakadt nemzetrészek sorsát, a két világháború közti, a berendezkedő szocializmus által letaposott népi irodalom - egyebek közt Németh László - szellemét, a nemzeti létet és történelmet képviselő-felkaroló-folytató, politikailag is erőteljesen szerveződő csoport tagjai készültek összejönni hatalomaspiránsként és ebből következőleg az ős-SZDSZ riválisaiként /Bíró Zoltán, Csoóri Sándor, Für Lajos, Csurka István, Csengey Dénes, Lezsák Sándor, Kiss Gy. Csaba, Kulin Ferenc, később Antall József stb./. Ennek a társaságnak jelentős társadalmi beágyazottsága volt s jelentős szellemi erőt képviselt. Ahogyan a győztes puccs felé tartó szocializmusjavító ‘reformerek’ kezéből az 1956. október 23-i tüntetés során a magyar társadalom - a nép - kivette a kezdeményezést s a maga útján haladt tovább, valami ilyesmibe ütközött a győztes puccs felé tartó ős-SZDSZ is. Az elitek közötti harcba bejelentkezett az SZDSZ-en kívüli magyar társadalom, illetve egy azt képviselő szervezett erő. Ekkorra már nyilvánvalóvá vált, hogy nem elég a rendszert /a ‘Társadalmi szerződés’ vagy a ‘Fordulat és reform’ eszméi szerint megreformálni. S az is nyilvánvalóvá vált, hogy az urbánus elit-jellegű ős-SZDSZ-nek a hamarosan kialakuló többpárti demokrácia keretei között a Parlamentbe jutásért és ott a folyamatok meghatározásáért mindenekelőtt ezzel a riválissal kell megküzdenie.

10./ A küzdelem vagy inkább versengés korábban - talán kevésbé tudatosan és kevésbé elszántan - az ‘urbánusok’ /némi leegyszerűsítéssel: zsidó származásúak, zsidók/ és ‘népiesek’ /némi leegyszerűsítéssel: ‘népiek’, magyarok/ küzdelme formájában, erősen lefojtva, a szocializmus intézményrendszerén belül is folyt pártfunkciókért, kutatói megbízásokért, ösztöndíjakért, kiküldetésekért, igazgatói állásokért, tanszékvezetői posztokért, akadémiai pozíciókért vagy csak egyszerűen az egyetemre való felvételért stb. Az 1985-ös monori találkozó idején a szervező Donáth Ferenc - áldásos! - működése eredményeképpen még a békés együttműködés és a szocializmus elleni együttes roham körvonalai kezdtek kibontakozni. A lakitelki népi erődemonstráció azonban ösztönzést is, alkalmat is, ürügyet is adott az ős-SZDSZ-nek a szakításra. Az első, mondhatni: megelőző lépés az ellenzék közösen elhatározott egységes programja helyett a Társadalmi Szerződésnek - mintegy szellemi ellen-erődemonstrációként - az ős-SZDSZ általi egyoldalú megalkotása és megjelentetése volt 1987 júniusában /ennek a lépésnek szándékosan kiszorító és barátságtalan jellegét később maga Vásárhelyi Miklós ismerte el egy rádióinterjúban/. Aztán jött a következő: mindjárt aznap a lakitelki találkozónak a nemzetközi közvélemény előtt ‘antiszemita szervezkedésként’ való beállítása /vajon kik telefonálták meg ezt a ‘hírt’ ilyen értelemben New-Yorkba és egyéb helyekre?/. S végül jött a többi. 1988 márciusában az ős-SZDSZ agytrösztje a sajátmaga vezetésével Szabad Kezdeményezések Hálózata néven ernyőszervezetet hozott létre a többi ‘szabad kezdeményezés’, egyebek közt a lakitelken megalakult Magyar Demokrata Fórum /ekkor még nem párt!/ maga alá szorítása céljából, ami elől a Fórum kitért. Ezek után - 1988 novemberében - feladata jobb ellátására az ős-SZDSZ párttá: valóságos SZDSZ-szé alakult.

11./ Ettől fogva az SZDSZ a taktikájában - később kiderült: a stratégiájában is - fontos módosítást hajtott végre. Úgy értékelve, hogy komoly esélye van egy MSZMP-MDF paktumnak és koalíciónak /ami a felszínen mint Csoóri és Pozsgay személyes barátsága, majd mint valamely ‘Csoóri-Pozsgay paktum’ veszélye jelent meg/, s amely paktum és koalíció az SZDSZ-t a partvonalra szoríthatta volna, a párt vezetői a politikai küzdelem fő frontját az SZDSZ és az MSZP közül az SZDSZ és az időközben ugyancsak párttá alakult MDF közé helyezte át. Ennek a sajtórágalmakban, tévévitákban, nyilvánosság előtti támadásokban megjelenő küzdelemnek az SZDSZ felől nézve a legfontosabb mozzanatai a következők voltak. Az SZDSZ igyekezett hiteltelenné tenni Pozsgay személyét és az MDF részéről a rendszerváltás elárulásának minősíteni az állítólagos MDF-MSZMP-paktumot. Később a kerekasztal-tárgyalások zárónyilatkozatát nem írta alá, s népszavazást kezdeményezett az országgyűlési választások előtt tartandó s feltehetően Pozsgaynak kedvező köztársaságielnök-választás ellen, amit meg is nyert. Az országgyűlési választások közeledtével az MDF-et, mint az állampárt életben tartóját, a rendszerváltás elsinkófálóját, kontárok gyülekezetét, önmagát mint a legfelkészültebb, leghatározottabb és legkeményebb rendszerváltót igyekezett beállítani. A választások után pedig maga kezdett el az akkor egyetlen valóságos erőt jelentő MSZMP-re, mint saját leendő erőforrására, támasztékára, szövetségesére tekinteni. Az időközben MSZP-vé alakult egypártban - a szóbeszéd szerint egy rejtett Kis János-Aczél György együttműködés következtében - megkezdődött a népi vonal: Pozsgay Imre, Bíró Zoltán, Szűrös Mátyás és mások ellehetetlenítése és kiszorítása. Az SZDSZ ezzel megfordította a helyzetet: az MDF-nek lehetetlenné tette az MSZMP-MSZP-vel való összekapaszkodást, s helyette maga kezdett belekapaszkodni az állampárt utódába /egy későbbi szövetség lehetősége már az 1991 eleji, a paksi atomerőmű városi székházában tartott frakcióülésen is felvetődött; Kis János ekkor az erre vonatkozó elemzése helyszínen szétosztott példányait az ülés végén az auditórium meredek padsoráról összegyűjtötte és magával vitte/. Ennek a meglepő mozgásnak a mélyebb értelmét a későbbi fejlemények tárták fel.

A ‘placébó’ leverése

12./ A társadalomnak, illetve az azt képviselő MDF-nek az SZDSZ ‘lassított puccs’ formájú hatalomszerzési folyamatában való zavaró megjelenése, a folyamatba való ‘belezavarása’ arra késztette az SZDSZ-t, hogy az MSZMP-MSZP-be kapaszkodás lehetőségének megnyitása mellett minél nagyobb választói támogatást és taglétszámot érjen el. Bár - a párt egyik kiemelkedő ideológusa és közgazdásza szerint - az SZDSZ-t kizárólag a makroökonómiai összefüggések érdeklik, a társadalom ‘ahogy esik, úgy puffan’, most ezekből az ‘ahogy esőkből’ és ‘úgy puffanókból’ kellett nemszeretem feladatként tábort gyűjteni. A /látszatra?/ a rendőrséggel és titkosrendőrséggel kockázatos harcba bocsátkozó ‘demokratikus ellenzék’ legendáriuma, a leghatározottabb rendszerváltó párt képének felépítése /a Szabad Európa Rádió s itthon az MTV, a Maxwell-féle Magyar Hírlap stb. segítségével/, az új pártok közül elsőként benyújtott újszerű program /a ‘Kék könyv’/, a négyigenes népszavazás látszólagos radikalizmusa és sikere, a párt kulcsembereinek fiatalos erőt sugárzó, derűs magabiztossága és országjárása /’tudjuk-merjük-tesszük’/ s nem utolsó sorban a párt igazi céljainak, igaz mivoltának sikeres homályban-tartása meg is hozta a várt eredményt.

13./ Az 1990-es országgyűlési választások eredményeképpen az SZDSZ 92 képviselői helyet szerzett a Parlamentben, taglétszáma pedig harmincötezer körülire gyarapodott. Ez az igen nagy és szakszerű munkabefektetéssel elért jelentős siker azonban, mely az SZDSZ-t az MDF mögött a második legnagyobb politikai erővé tette, egyben súlyos, s a párt sorsát mindmáig meghatározó problémát hozott magával. Ugyanis a ‘leghatározottabb rendszerváltó erő’ képébe öltöző SZDSZ-be a propaganda-keltette látszatokat követve egyebek közt olyanok áramlottak be tömegével, akiknek értékválasztása, eszmevilága, a liberalizmusról és a rendszerváltásról alkotott képe jelentősen eltért a pártvezetésétől. S alkalmanként egészen másként vélekedtek a kárpótlásról, az igazságtételről, a földkérdésről, a helyi MSZP-hez való viszonyról, a hajdani egypárt kádereinek tulajdonszerzéséről, az egyházakhoz való viszonyról, a nemzethez való viszonyról, a hagyományos szakszervezetekről stb., mint a pártot szervező ‘belső mag’. Ennek a pártrésznek a tagjai nem az SZDSZ rejtett céljának: a rákosista-kádárista uralkodó csoportok - ‘megalvadt struktúrák’ - mindenáron való hatalomban tartásának megvalósítására léptek be a pártba. Éppen ellenkezőleg. S a tényleges SZDSZ-politikát látva nagyot csalódtak, s ennek hangot is adtak. Korabeli pártterminussal: ez a határozottabb rendszerváltást, keményebb konfrontációt akaró pártrész volt a ‘radi-szadi’, a radikális rendszerváltó SZDSZ. Vagy - más megközelítésben - az igazi liberálisokat körülvevő, a Parlamentbe-jutáshoz nélkülözhetetlen csomagolóanyag, hordozó massza, placébó. Ez a konfliktus aztán cikkekben, pártfórumok felszólalásaiban, a küldöttek személyének kiválasztásában s végső soron: a párt vezetőinek megválasztásában is megjelent.

14./ Tölgyessy Péter - erős vezéri ambícióktól fűtve - hamarosan a ‘kemény magon kívüli’ csoport vezetőjeként, érdekkifejezőjeként lépett fel, illetve a csoport őt ilyenként tekintette. A belső mag hamar észlelte a problémát, s már 1990 őszén megkezdte az ellenoffenzívát. A - későbbi kifejezéssel - ‘patriótább’ politizálásra hajló és a belső magot háttérbe szorítani igyekvő Tölgyessyt puccsszerűen leváltották a frakcióvezetésről, s meghirdették a ‘politikai apály’ elméletét, s az ebből következő nemcselekvés politikáját, várva és remélve, hogy az akcióvágyó, a helyi MSZP-s érdekhálókat felbontani igyekvő, s ebben a Mérleg utcai pártközpont segítségét remélő türelmetlen tagság csalódik, tömegesen kilép, s ezzel a bent maradók politikai összetétele a ‘belső mag’ számára kedvezően megváltozik. A radikális rendszerváltók gondolkodását ‘populizmusként’ bélyegezték meg, s naponta-hetente cikkeztek ellene. A lemorzsolódási folyamat megindult, de az 1991 őszén tartott tisztújításkor a küldöttek jelentős többséggel mégis Tölgyessyt választották pártelnöknek. A küzdelem az informálisan hatalmat gyakorló kemény mag és a Tölgyessy-vezette formális párthatalom között már a tisztújító küldöttgyűlésen nyílttá vált: ahogyan Pető Iván korábban jelezte, hogy Tölgyessy elnöksége alatt nem vállal frakcióvezetést, most a küldöttgyűlésen a teljes korábbi ügyvivői testület jelentette ki ugyanezt. A kemény belső magot egybefogó informális hatalom fegyelemre szorította tagjait, s Magyar Bálint vezetésével harcot hirdetett az új elnök ellen. Mire másnap reggel az újonnan megválasztott Tölgyessy a Mérleg utcai pártirodába bement, az irattárat ‘valakik’ eltűntették /ami - nézetem szerint - köztörvényes bűncselekmény volt/, s személye, tettei ellen folytonos kritikai harcot vívtak. Ellenfelei hamarosan két ‘platformot’ hoztak létre /’Konzervatív Liberális Unió’ és ‘Szabadelvű Kör’ néven/, s 1992 koratavaszán folytonos támadás és különpolitizálás révén rávették Tölgyessyt, hogy kössön velük megállapodást /a korabeli sajtó szerint ez volt az ‘SZDSZ-SZDSZ paktum’, nézetem szerint súlyosan ellentétes az SZDSZ alapszabályával/, amely megállapodás szerint az elnöknek minden vidéki útjáról előre értesítenie kell a platformok vezetőit, akik valakit odaküldenek az előadására, hogy megcáfolják vagy megkritizálják, ha a korábbi ‘belső mag’ számára elfogadhatatlant mond /például kampányol ellenük, vagy bírálja őket s ezzel a tagság körében pozíciójukat gyengíti, a sajátját erősíti/. Ezzel szemben viszont a két platform szabadon - akár Tölgyessy tudta nélkül - grasszálhatott és szervezkedhetett az egész országban. A platformok - főképp 1992 nyarán - demonstratív politikai rendezvényeket tartottak, amelyeken világossá tették, hogy a liberális szellemi és politikai vezető kapacitás egyértelműen az ő oldalukon áll /ami nagyrészt igaz is volt, mivel Tölgyessy igazi alternatív szellemi és vezető erőt nem tudott - nem mert? - felvonultatni nem túlságosan kontúros politikája mellett!/. Mindez azzal a sikerrel járt, hogy 1992 őszén Tölgyessyvel szemben a régi belső mag egyik ‘alapemberét’: Pető Ivánt választották az SZDSZ elnökévé. /Ennek a választásnak a története: egynémely álküldöttek felbukkanása, vagy a szociáldemokrata platform vezetőjének: Podkoniczky Istvánnak korábbi fogadkozásai ellenére platformjával együtt Pető oldalára állása, mondjuk: ‘árulása’ akkor sem volt, azóta sem igazán publikus./ Az új vezetés első dolga volt, hogy a Tölgyessyt támogató szervezőket, apparátusbelieket, akiknek nagy része volt Tölgyessy 1991-es győzelmében, elbocsátották, kitakarították a pártból. Ez a vezetési fordulat viszont - egyéb később tárgyalandó fejleményekkel együtt - egyik előre vetett oka volt a párt választói támogatottsága későbbi drasztikus leépülésének /a képviselők száma: 1990-ben 92; 1994-ben 64; 1998-ban 24; 2002-ben 20; 2006-ban 20, majd Gegesi Ferenc lemondása után: 2008-tól 19/. A választói támogatás hanyatlásának vélhető okairól később külön szólok.

Az ‘értékes stratégiai szövetséges’

15./ A Tölgyessy-kaland mindenesetre feltárta az SZDSZ létének legsúlyosabb belső szerkezeti problémáját. Az SZDSZ igazi céljaival azonosuló támogatók köre - az SZDSZ-propaganda folytonosan sulykolt, önbátorító állításaival szemben - igen kicsiny, a párt Parlamentbe juttatásához sem elég. Az egykori MDF-fel - vagy általában a népi és a polgári oldallal - való versengéshez és a Parlamentbe-jutáshoz a ‘nem igazán liberálisok’ sokaságát kell behívni, becsábítani, bemanipulálni a pártba. Ezek viszont a párton belül hajlamosak időnként észbe kapni, önmozgásba kezdeni s szembefordulni az ‘igazi célokat’ követő belső maggal. Ezért a stabil vezetés és működés biztosítása érdekében ki kell építeni az informális akaratérvényesítés csatornáit. A vezetés oldalán pedig szoros akarategységet kell elérni.

16./ A Szabad Demokraták Szövetsége hatalomszerzési politikájában ettől kezdve mindjobban kidomborodott, hogy nem elsősorban a választókban, hanem inkább a szövetségkötésekben keres erőforrásokat és kormányra kerülési lehetőséget, nem vertikális támasztékot, hanem horizontális kapaszkodókat keres. Mint az imént említettem: már 1990-től kezdve védelmezte a kormányon lévő MDF által leváltott vagy leváltandónak ítélt korábbi MSZMP-tag kádereket /Soós Károly Attila felszólalása Tömpe András mellett/, kiállt a volt szocialista szakszervezetek mellett /Tardos Márton harcos frakcióvezetői felszólalása a fasizmus-hisztéria jegyében/, s 1993 folyamán megkezdte egy SZDSZ-Fidesz-MSZOSZ-Vállalkozók Pártja-Agrárszövetség-MSZP blokk /egy új ‘Baloldali Blokk’/ létrehozását. A kárpótlás s főképp a földhözjutás elégtelensége miatt elégedetlen és türelmetlen társadalomrészeket fasisztává minősítette s erre a ‘fasiszta veszélyre’ hivatkozva ‘Demokratikus Charta’ néven politikai kampányt indított. A Charta-kampánynak kettős célja volt: a kormányt és képviselőcsoportjait antidemokratikus és antiszemita látszatokba keverni s az MSZP-t a támogatók közé bevonva politikailag ismét elfogadhatóvá tenni: ‘kihozni a politikai gettóból’ /Haraszti Miklós kifejezése/. ‘Ha fasiszta veszély van, még az ördöggel is össze kell fogni ellene’ - mondták. A mozgalomnak s mögötte az SZDSZ-nek az erőteljes sajtótámogatás révén mindkét említett célját sikerült elérnie. Igaz, 1993 vége felé az új baloldali blokkból többen kiléptek /egyebek közt a dolog lényegére ráérző Fidesz/, az SZDSZ azonban egyre eltökéltebben haladt az MSZP-vel, ezzel az ‘értékes stratégiai szövetségessel’ /Tamás, 1992 eleje/ való egybekapaszkodás felé. Retrospektíve: a ‘80-as évek csoportcélja megvalósulóban volt. ‘Összenövőben volt, ami összetartozott’ - mondták a külső szemlélők. S az 1994-es választások eredményeképpen - a Horn Gyula személyével kapcsolatos fenntartások elvetése után - az SZDSZ végül is koalícióra lépett a hatalmasan megerősödött s egymagában a mandátumok több mint ötven százalékát elnyerő MSZP-vel. Úgy vélem, ennek a koalíciónak kovácsai az SZDSZ oldalán mindenekelőtt a Rákosi rendszerben hatalmat gyakorló, s esetleg éppen az ‘56-os forradalmat fegyverrel leverő káderek gyermekei voltak, akik az MSZP-ben a szüleikhez hasonló szülőkkel /Horn, Apró, Gaál, Vastagh, Nyers/, illetve ezek hozzájuk hasonló korú és beállítottságú gyermekeivel találkozhattak s nem volt zsigeri averziójuk. Az SZDSZ-be bekerült ‘ötvenhatosok’ /az ‘56-os forradalmat előkészítő puccsnak, illetve a forradalomnak különböző hosszúságú börtönbüntetéssel sújtott résztvevői: Litván György, Vásárhelyi Miklós, Hegedűs B. András, Eörsi István stb. s köztük két kegyelmet kapott halálraítélt: Göncz Árpád és Mécs Imre/ szempontjai ebben a kérdésben nem játszottak szerepet. Szerepet játszott viszont valami más: a finanszírozásra való hivatkozás. ‘Az SZDSZ örökre ‘elveszíti arcát’ a finanszírozói /?/ előtt, ha nem szerez hatalmat /és nem ‘hálálja meg’ a finanszírozást?/, amikor módja van rá’ - mondták. Konkrétumok nem hangzottak el.

Technika és rejtett célok
17./ Az MSZP-vel való szövetséget nagyon sokan nem akarták a pártban. A koalíciós tárgyalásokon való részvételt eldöntő küldöttgyűlés kimenetele ezért legalább is kétesélyes lehetett volna. Az lett volna, ha a párt az első felmerüléstől /kb. az 1992-es elnökválasztástól/ kezdve folytonos vitát folytat a kérdésről, őszintén feltárja az okokat és a következményeket és a tagságra illetve a küldöttekre bízza a döntést. Mostanra azonban ez a bizonytalanság megszűnt. Ugyanis igazi vita sem korábban, sem a küldöttgyűlésen a küldöttek között nem volt, s a ‘kemény mag’ a gyűlés előtt és magán a gyűlésen minden lehetséges technikai és hatalomtechnikai trükköt bevetett az akarata /a koalícióba lépés megszavaztatása/ érvényesítésére már a küldöttek ki- és megválasztásának helyi manipulálásától a kulcsemberek /pl. Eörsi István/ előzetes ‘meggyőzésén’ és átfordításán keresztül a tárgyalások megindítása ellen felszólalók beszédidejének erős korlátozásáig, a felszólalások sorrendjének a jelentkezésekhez képest önkényes megváltoztatásától /Matyi László vezérletével/ a tárgyalást ellenzők felszólalásai után ‘leintőemberek, hangulatfordító emberek’ felszólalásainak beállításán keresztül a szünetben az eszmecserét lehetetlenné tevő bömbölő diadalmuzsikák játszásáig és a terem közepére állított forgókamerák beállításáig /az utólagos retorziók megalapozása céljából?/. A ‘kemény mag’ akaratának érvényesítésére szolgáló effajta hatalomtechnikai eszközök bevetése /például a Hit Gyülekezete tagjainak szavazógépként való felhasználása/ egyébként kezdettől - az 1988. november 13-i párttá alakulástól fogva - a legkülönbözőbb alkalmakkor megfigyelhető volt. Az ügyvivői testületben vagy az Országos Tanácsban a határozatok elfogadtatása hasonlóképpen zajlott. A két-három ‘főember’ az előző napokban magánbeszélgetésben elhatározott valamit. Ezt a tanácsban lévő feltétlenül velük szavazó körülbelül egyharmadnyi tag megszavazta. Ezen kívül azok, akiket az előterjesztők meggyőztek. Mivel így nem feltétlenül jött létre többségük, az ülést levezető elnök /pl.: Tamás/ a fontos de bizonytalan kimenetelű kérdéseket az utolsók között tűzte-vette napirendre. A tárgyalásra és a szavazásra így késő délután került sor, amikorra a vidéki küldöttek már hazautaztak s a kemény mag hívei többségbe kerültek. Ha a siker így sem volt biztos, az elnök nem rendelt el szavazást, s a döntést - az alacsony részvételre hivatkozva - a következő ülésre halasztotta.

18./ Az ehhez hasonló hatalomtechnikai trükkök az SZDSZ korábban tárgyalt szerkezeti problémájának egy másik, később a párt hanyatlásában különösen fontos szerepet kapó mozzanatához is kapcsolódtak. A párt többé-kevésbé rejtett céljai közül a rákosista-kádárista uralkodó elit /a ‘megalvadt struktúrák’/ hatalomban tartását és később - hatalomszerzési célból - a beléjük kapaszkodást már említettem. A párt vezetői és politikájának meghatározói tulajdonossá és ezáltal tovább-uralkodóvá a Kádár rendszernek a vállalati, szövetkezeti és intézményi tulajdon közelében ténykedő uralkodó elitjét vagy valamely külső befektetők körét kívánták megtenni, s a régi - 1948 előtti - polgári-kispolgári rétegek vagy utódaik tulajdonszerzését igyekeztek megakadályozni. Ennek a célnak a megléte már 1990-től kimutatható. S a fasizmusveszély örökös nyaggatása, a Charta-kampány s ezáltal az MSZP-s vezetők, középkáderek elfogadtatása vagy Tölgyessy sorozatos ádáz parlamenti kirohanása a kárpótlás ellen egyebek közt ezt a politikát volt hivatva indokolni. A párttá vált ős-SZDSZ-nek volt azonban egy másik rejtett célja, ami valamikor a párttá alakulás utáni időkben, meglepetésszerűen került elő. A nagy paradoxon: ezt a ‘rejtett’ célt a párt vezető köre az alapítás után nemsokkal a Kék könyv becenevű program /A rendszerváltás programja. SZDSZ, 1989/ formájában odatárta ország-világ elé, csak éppen ‘ország-világ’ nem értett belőle semmit. Dicsérte ezt az iratot, rá is szavazott, de el nem olvasta, s ha elolvasta, nem értette. A lényeg: ebből az iratból s főleg a későbbi politikai értelmezéseiből egy olyan társadalom képe bontakozik ki - mint távolabbi pártcél - mely /magyar viszonylatban legalább is/ a családtól az iskoláig, a nemzettől és a nemzettudattól a kultúráig mint társadalomszervező intézményig, az egyéni és a közmoráltól a tájékoztatásig, az egyének magatartásától és motívumaitól a közösség működéséig, a tulajdonviszonyoktól a jövedelmi viszonyokig, a nemzeti történelemhez való viszonytól az egyénnek és a közösségnek az egymáshoz való viszonyáig mindent a lényegében bont fel, változtat meg, szakít el a tradícióktól s tesz - ahol ez lehetséges - /kizárólag/ pénzzel és piaccal vezéreltté. Az SZDSZ végül is nem rendszert akart váltani, hanem az egész magyar társadalmat gyökerestül megváltoztatni, átszabni. Ahogyan a papák a tervgazdaság-egypártrendszer-diktatúra Prokrusztész-ágyába kényszerítették az országot, most a liberális fiúk egy másik absztrakt eszme Prokrusztész-ágyába akarták-akarják taposni az embersokadalmat. A mindenfajta joggal felruházott társadalomban ébredő centrifugális, szétbontó erőkkel szemben pedig - mint azt Kis János egy 1992-es cikkében kifejtette - az egész működést mindössze két intézmény tartja össze: a piac és az alkotmányon alapuló jogrend. Minden más ‘magánügy’. Minden szabad, amit jogszabály nem tilt. Minden szabad, ami más hasonló szabadságát nem sérti /hogy mi sérti - láttuk-látjuk -, mindig az erősebb dönti el/. Mintha a híres-hírhedt frankfurti filozófiai iskola - Marcuse, Adorno, Horkheimer, Fromm, Reich és társaik: Popper és Rawls - vagy Friedman és Hayek eszméit tömörítették volna egy amúgy igen takaros pártprogramba. Az SZDSZ később nagy erudícióval kidolgozott szakpolitikai programjai /1993: ‘Van más, van jobb, van biztosabb’; 1994: ‘Fordulat, biztonság, felemelkedés’; 1998: ‘Modern európai Magyarország’; 2002: ‘A korszakváltás programja’; 2006: ‘Szabadság, verseny, szolidaritás’/ maguk is ezeket a célokat szolgálták. A tulajdonreform és a készpénzes privatizáció a kispénzűek tulajdonszerzésének megakadályozását, az iskolareform az iskolának a közösség reprodukciós intézményéből piaci szolgáltatóvá alakítását /tekintély nélküli, pofozható tanárokkal-tanítókkal/, a szexuális identitás szabadsága a többség erkölcsi és vallási meggyőződésének és a családdal kapcsolatos elképzeléseinek szabad provokálását stb. Mindezt természetesen a legnemesebb terminusokba: a liberális értékek képviseletébe, a liberális értékek még jobb képviseletébe a szakértelembe, az esélyegyenlőségbe, a szabadságba, a szolidaritásba, a jogokba, a versenybe-miegymásba öltöztetve. Vajon mit szóltak volna a támogatók, a tagok és a szavazók, ha a szöveget értik és ezeket a hatásokat előre látják? De nem látták előre, s csak lassan döbbentek rá, mit is rejtenek a szavak. S az informális erő közben besodorta őket a koalícióba.

19./ Az SZDSZ-t sokan doktriner, életidegen pártnak tekintik. Megpróbálom megmagyarázni, szerintem miért. Az általam ismert, legkülönfélébb pártállású emberek /még eszdéeszesek is/ nagyjából egyetértenek benne, hogy a jelen /az utóbbi húsz-harminc-negyven év/ Magyarországának a következő súlyos gondjai várnak megoldásra. A határokon kívüli és belüli nemzet fogyása, elöregedése. A szomszéd többségi társadalmak asszimilációs nyomása a magyar kisebbségekre. A nemzettudat gyengülése, a nemzet integrációs erejének hanyatlása. Emiatt is az alacsony képzettségű de nagy reprodukciós erejű cigányság és egyéb szegény rétegek népességen belüli arányának gyors növekedése /és az ebből eredő anyagi következmények: csökkenő gazdasági összteljesítmény, csökkenő adóbefizetések, az eltartottak számának növekedése, a központi költségvetés és a társadalombiztosítási alapok túlterhelése/. Egyes országrészek gettósodása, ezeken a helyeken a kriminalitás növekedése. Az élet-, vagyon- és közbiztonság biztosítására egyre képtelenebb állam. A társadalom szellemi és morális /jellemi!/ reprodukcióját biztosító iskolarendszer súlyos hanyatlása. A társadalom morális és szellemi /jellemi!/ állapotát súlyosan romboló médiatartalmak, életmód-sugallatok szabad áramlása. A mezőgazdaság lehanyatlása, a magyar vidék kiürülése. A termőföld /víz, erdő stb./ nagy részének külső tulajdonosok kezére kerülése. A nemzet stratégiai vagyonának kiárusítása, túlzott függés a betelepült tőkétől. Az adósságterhek újabb és újabb megnövekedése. stb. Az SZDSZ tizenkét éven át volt része kormányhatalomnak. Mik az SZDSZ legfontosabb témái és kormányzati eredményei? A jogkiterjesztés /drog, homoszexualitás/, a - nemlétező - fasizmus elleni harc és folyamatos elhatárolódásra-buzdítás, új kormánynegyed építése /s a régi, patinás, történelmi épületek privatizálása/, makroökonómiai játszmák /hol a túlelosztás, hol az egyensúlyteremtés támogatása/, antiszegregáció, inkubátor a kórházkapuban, békesség a magyar kisebbségeket szorongató szomszédokkal, a sorkatonai szolgálat megszűntetése és a véderő csaknem teljes felszámolása, az iskolarendszer fentiek szerinti átalakítása mint ‘reform’, jelentős forráskivonási próbálkozás az egészségügyből mint ‘reform’, kormányzati funkciók ‘kiszervezése’ ismerős vállalkozásoknak közpénzen, kísérlet az egyetemek, az akadémiai intézetek, az egészségügyi intézmények, az egyéb intézmények ingatlanvagyonának értékesítésére, a magyar akkreditációs rendszertől függetlenített külföldi felsőoktatási intézmények bevezetése, az alsó osztályokban a tantárgyak eltörlésének lehetősége, /jó drága/ infrastruktúra-építések, az internet-hozzáférések szaporítása, digitális iskolatáblák stb. Mit oldott meg az SZDSZ az alapproblémákból? És minek a megoldására törekedett?

A hanyatlás lehetséges okai
20./ Az SZDSZ választói támogatottsága az 1990-es több mint húsz százalékról 2009-re egytizedére, alig több mint két százalékra zsugorodott. Kétségtelen: az SZDSZ már az első ciklusban a lényegéből fakadó összes hibát és bűnt elkövette. Maga borította fel a rendszerváltást a ‘megalvadt struktúrák’ védelmezésével, az igazságtétel korlátozásával, sőt akadályozásával, az ügynökkérdés technikai akadályokra hivatkozó bagatellizálásával /Dornbach, Tardos/, a fasizmushisztéria oktalan felkeltésével, az MSZP talpraállásában való hathatós közreműködéssel, a szocializmus által kirabolt és letaposott polgárság tulajdon/vissza/szerzésének akadályozásával, az MSZP-vel való koalícióba-lépéssel, az ‘56-ot leverők közé való immorális beüléssel s ezáltal a politikai mező hosszú-hosszú évekre való kettészakításával. Maga kezdte el kiszorítani a jogos tulajdonukat visszaszerezni, vagy egyáltalán: tulajdont szerezni akaró tagjait. Maga csúfolta meg a demokráciát a médiaháborúban a saját médiahegemóniájának védelmezésével, a médiamanipulációk védelmével és támogatásával /Bánó, Rejtő, Hanákné-ügy, ‘hordót a zsidóknak’-hazugság/, a károkozó és súlyosan jogsértő taxisblokád bátorításával, ugyanakkor a hatalomátvételi ajánlattétellel. Maga állította a korrupció szükségességét a koalíciókötés indoklásakor /mivel kívánták meghálálni a finanszírozók pénzét?/. Maga ültetett be cigányokat a parlamenti frakcióba, hogy aztán az égvilágon semmit se tegyen a cigányság valódi problémájának feltárására és megoldására. Maga taposott le a párton belül minden lehetséges eszközzel minden kísérletet, mely az agresszíven doktriner gazdaság- és társadalompolitikával szemben a társadalom érdekeinek és véleményének értőbb befogadását ajánlotta. Maga alkalmazta a választókat és a párttagokat megtévesztő technikákat. Maga kezdeményezte és vezette be a magyar politikai életbe a rágalmazó, az ellenfeleket ostobának és aljasnak beállító vitastílust.

21./ Hogy a párt ezek után 1994-ben mégis több mint egymillió szavazatot kapott, megítélésem szerint főleg négy dolognak tudható be. Az egyik: az itt felsoroltakról és egyebekről a hegemón posztszocialista-újliberális sajtó folyamatosan félrevezette a közvéleményt. A valóságot nem bemutatta, hanem a liberálisok érdekeinek megfelelően alakította. A másik: 1994-ben nem ugyanaz az egymillió-valahánytízezer ember szavazott az SZDSZ-re, mint 1990-ben. A csalódottak távoztak s a helyükbe - főleg az MDF-ből - reménykedő újak jöttek. Volt ugyanis a pártnak egy olyan ígérete - sokak számára a legfontosabb -, hogy ő tudja egyedül, hogyan kell a hatalomgyakorló kontárokkal szemben a gazdaság kérdéseit megoldani s a gazdasági fellendülést, a növekvő jólétet biztosítani. Ellenzékben az ezzel kapcsolatos választói hitet nem volt módja sem igazolni, sem megcáfolni. A Horn-ciklus alatt aztán - miközben az előbbi kérdések mindegyikében tovább folyt a csalódáskeltés -, az is kiderült, hogy ez az ígéret is humbug. A Bokros-csomag körüli helyzetértékelésük vaskos tévedéseket tartalmazott. A harmadik ok: a magát a leghatározottabb rendszerváltónak feltűntető párt igazi mivolta a választók és a tagok többsége számára éppen a koalíciókötés következményei révén tárult fel igazán. Akik a helyi hatalomgyakorlók és gátlástalan tulajdonszerzők elleni küzdelmükben-birkózásukban az SZDSZ-től reméltek segítséget, most látták át, hogy pártjuk ebben a birkózásban nem hogy nem segít, hanem éppen az ellenfeleket támogatja és szövetségre lép velük. Sőt a tulajdonukat jogosan visszaigénylőket ócsárolja, kigúnyolja /’radiszadisok’, ‘fasiszták’/. A negyedik ok: a koalíciókötés indítékai közt a finanszírozóra való hivatkozás és a mögötte sejthető korrupció a választók számára nem volt ismeretes. A Tocsik-ügyben rejlő korrupciót azonban már nem lehetett eltitkolni. Mint ahogy nem lehetett eltitkolni a párt mozgásterének drasztikus leszűkülését, vagy éppen az oktatáspolitika abszurdjait sem. Innentől kezdve az SZDSZ saját, erős választói támasztéka megszűnt, s az egymillió feletti szavazat helyett a továbbiakban háromszázezer-valahány szavazata maradt. De ennek a szavazatmennyiségnek egy jelentős részét is - egyharmadát? felét? ki tudja - újra meg újra az MSZP átszavazói biztosították, nemcsak 2006-ban, hanem már 1998-ban és 2002-ben is. Az MSZP-nek megérte két-három százaléknyi listás szavazatot kölcsönadni a biztosan megszerezhető körzetekben, s rajta ugyanannyi többletszavazatot nyerni. Mindezzel az SZDSZ politikai önállósága is megszűnt, a párt az MSZP és a ‘megalvadt struktúrák’ foglya lett, mint azt egyebek közt a szabadulási kísérletek története is mutatja.

Elvetélt szabadulási kísérletek
22./ Az SZDSZ-ben kezdettől fogva voltak, akik látták a rejtett célok makacs követéséből következő kényszerpályát: a támogatottság-vesztést és az MSZP-hez tapadást s ezzel az önálló politika lehetőségének beszűkülését, vagy voltak, akik ennek a politikának az egyes lépéseivel szemben egyéb okokból ellenérdekeltek voltak. Ezért a rejtett célok szerinti politikát kezdettől meg kívánták változtatni. Ilyen változtatási kísérlet volt Tölgyessy próbálkozása mindjárt a kezdet kezdetén a ‘patriótább’ politizálásra. Láttuk, hogyan végzett az informális hatalom ezzel a próbálkozással. A Horn-ciklusban először Békesi, majd Bokros menesztésekor voltak bágyadt kísérletek a koalícióból való kilépésre. Nem jutottak sehová. Ennél sokkal erősebb indíttatás és belső vita következett a Tocsik-ügyből. A kilépésnek a - mint kiderült: személyeiben is érintett - kemény mag ez alkalommal is ellenállt. MSZP-s források szerint ezt az ellenállást jelentősen erősítette, illetve a kilépni vágyók felbuzdulását alaposan lelohasztotta, hogy az esetleges kilépésről folytatott kétoldalú tárgyaláson a szocialisták egy korrupciós ellenlistát mutattak fel. A tárgyalásnak ezzel nyomban vége is szakadt. A következő szabadulási kísérlet Demszky Gábor nevéhez fűződik. 2000-ben, rövid elnöksége idején nyitni akart jobbfelé, hogy az MSZP-től való egyoldalú függésen lazítson. Ezt a függést ő a fővárosi közgyűlésben különösen erősen érezhette. A kemény mag ezt a kísérletet is villámgyorsan leszerelte. Aztán jött 2002: a kitartással megérdemelt dicsőség pillanata. Az SZDSZ megint bekerült a Parlamentbe. És bekerült a kormányba. A választás estéjén két előkelő személy is felkereste őket gratulálni és együtt örülni a leendő koalíciónak: a hangsúlyozottan zsidó identitású izraeli nagykövet asszony: Varnai Schorer Judit és a hangsúlyozottan zsidó identitású amerikai nagykövet asszony: Nancy Goodman Brinker. Az MSZP választási centrumából jöttek át. Vajon miért? De a dolog megint keservesre fordult: jött a ciklus elején Medgyessy ügynökmúltja és osztogatási csomagja. Az SZDSZ vezetői azonban újra meg újra világosan látták: parlamenti létük és ezzel a párt léte az MSZP-től függ. Ha szakításra viszik a dolgot, végük: az MSZP megvonja a szavazatsegélyt és ezzel vége a pártnak is. Nem vitték szakításra. Így aztán a párt - olykor jobb belátása ellenére - elfogadta, megszavazta, követte a koalíciós partner politikáját, teljesen elveszítve saját önálló arculatát. A Gyurcsány-periódusban pedig egyesek /főleg Kóka/ Gyurcsányabbak akartak lenni magánál Gyurcsánynál is.

23./ Kicsit külön történet Retkesé. 2004-től ugyanis az SZDSZ - Retkestől függetlenül - olyan akciókban vett részt /még ha egyikben-másikban passzívan is/, amelyekre már nincs mentség. A választók megtévesztése a gazdaság és a társadalom állapotát illetően /Kóka pannon pumája/. A hazugság kiderülésekor a dolog ritka igazságként való kommentálása /Kuncze az őszödi beszédről/. Az egészségbiztosítási pénztárak abszurd privatizációs terve és a terv bukása. Csalás az elnökválasztáson. Fodor-Kóka párharc a vezetésért. Formális kilépés, de-facto bentmaradás a koalícióban, most már csak a haza javára magyarázott képviselői önérdekből. Az MSZP-s támogatás megvonása után alig több mint kétszázalékos eredmény az EP-parlamenti választásokon. Többek kihátrálása a párt felelős irányításából: Magyaré, Kunczéé, Petőé, Demszkyé. Stb. A korábban gondosan óvott látszatok teljes összeomlása. Míg Tölgyessy olyankor akart a szekérnek új irányt szabni, amikor az mehetett volna kicsit másfelé is, nem éppen az erős lejtőnek, Retkes az összetört szekér alól mászik ki a szakadékban. S az összetört szekér utasainak - az új placébó elemi részeinek - akarna új irányt találni. Törődjünk a nemzettel. Törődjünk a vidékkel. Próbáljunk ‘az értékek képviselete’ mellett problémákat is megoldani és leszámolni a múlttal. No, erre az informális és formális hatalom küzdelme őt is utolérte. Jelenleg éppen a Tölgyessy ellen bevetett technikáknál tartunk.

A dráma belseje
24./ Vajon mik ennek a történetnek a drámai tanulságai? A felszínen az első: a párt önérdekből elmulasztotta a rendszerváltás során a megalvadt posztszocialista struktúrák felszámolását s ezért a megalvadt struktúrák felszámolták a pártot. Egy kicsit mélyebben: a placébó megint észbe kapott. Rájött, hogy ez az út a semmibe visz. A formális hatalmi struktúra kivetette magából az informálisat és szembefordult vele. Az informális hatalmi centrum akarategysége a személyharcokban megbomlott. Az amúgy csak folytonos akarattal összetartható konstrukció széthullott. Még mélyebben: a magyar társadalomnak elege van a frankfurti Prokrusztész-ágyból. Túlságosan nyilvánvalókká és érezhetőekké váltak a következmények. Felhorgadt a társadalom életösztöne. A közösség, mint közösség akar létezni. De a másik oldalon az is kérdés: hogyan bírta egy ilyen mesterséges és mesterkélt konstrukció több mint húsz évig? A nem túl bonyolult válaszom: 1998-tól az MSZP tartotta fenn a maga javára. Kellett neki a szövetséges frakció. Az SZDSZ pedig elfogadta ezt a pozíciót: amíg volt frakció, volt hatalom is, volt párt is. Ez a konstrukció végleg megbukni látszik. Az MSZP-nek magának is nagy szüksége van a szavazataira.

25./ Eszmefuttatásomat a hajdani-majdani SZDSZ-t körülvevő, a megalakult pártot élénk figyelemmel kísérő, támogató, kritizáló, a pártot saját pártjuknak érző értelmiségi és politikusi csoportok hevenyészett leírásával kezdtem. Ezek a csoportok, vagy közülük egyik másik, vagy tagjaik, mint sajátos, időben és térben széttagolt kollektívum, külön is megérdemlik az említést. Különösen az SZDSZ második rejtett céljának a frankfurti Prokrusztész-ágynak, a magyar társadalom gyökeres átalakításának összefüggésében. Ez a háttér-kollektívum egy közös nagy vágykép elemeit terjeszti maga körül. S azokból egy nagy kollektív ‘Tagtraumot’ formál. Egyesek - egyébként valamennyien kiváló emberek: közgazdászok, bankárok, politikusok és politológusok, költők és írók, matematikusok, nyelvészek, újságírók, képzőművészek, jogászok, orvosok, gyártulajdonosok, egyetemi tanárok, egyházi személyek - azt állítják közülük, hogy nincs magyar kultúra /csak bő gatya és fütyülős barack/, hogy a magyar történelem /kiváltképp a tizenkilencedik század előtti/ érdektelen, a volt magyar uralkodó osztályok tagjai részeges, mihaszna figurák voltak. Hogy a történelem sorscsapásai méltán érték a folyvást magyarkodó magyarokat. Hogy nincs, nem volt eredeti magyar lovagi kultúra, vagy éppen nincs eredeti magyar népdal. Hogy emberjogi vétket követ el az a tanár, aki az új nemzedékek magyar nyelvét és helyes nyelvhasználatát korrigálja az iskolában. Hogy a tizenkilencedik századi magyar irodalom klasszikusai elavultak, olvashatatlanok, ostobák, rasszisták. Legjobb esetben át lehet őket írni. Ahogy a Himnuszt is. Hogy nincs is Magyarország. Hogy Magyarország nem a magyarok országa. Hogy a magyar vidék felesleges, a falvak feleslegesek, meg kell őket szűntetni. Hogy a nemzet, mint entitás, mint társadalomszervezési elv és mint szerveződés idejét múlta, hogy a nemzet felesleges, hogy nincs is nemzet. Magyarnak lenni nevetséges, ostoba dolog. ‘Magyarok voltunk’. Voltunk. Hogy nincs magyar állam. Hogy Magyarországot ki kell találni. Hogy van Magyarországon egy genetikailag elkülönülő csoport, amelynek tagjai átlagban magasabb intelligenciahányadossal rendelkeznek, mint a többiek. Hogy méltányos, ha ezek az emberek vezetik a társadalmat. S hogy politikában ‘immár mi leszünk a baloldal, a balközép, a közép, a jobbközép és a jobboldal is’ - mondják. - ‘Magyarországot pedig előbb-utóbb felvásároljuk. Inkább előbb, mint utóbb. Sőt már fel is vásároltuk.’

Csakugyan?

forrás:HunHír.Hu

2010. január 8., péntek

» MAZSIHISZ 200Mila

MAZSIHISZ

Mert megérdemlik: +200M járadék, a korábbiakon felül.

A többinek, kuss mert válságban legyen mindenki megértő!

http://www.magyarhirlap.hu/belfold/kulonpenz.html

2009. szeptember 6., vasárnap

» hiteles kilakoltatások

Miért kerülnek 50%-on értékesítésre a bedőlt hitelesek ingatlanjai. A pénz ismét off shore cégekbe vándorol. VIDEO ITT ( sodi.freeblog.hu )

2009. szeptember 1., kedd

» tisztul a kép: 21:28 | írta: stratos | anyag | botrány | gyanusítottai | kiszivárgott | Laborc | lehallgat | megfigyel | NBH | romagyilkosságok | Sándor | még nincsenek kommentek; Hát ez a mai abszurdisztán...
A nemzetbiztonsági hivatal(NBH) főosztálya tehát négy éven keresztül 2004 és 2008 között megfigyelteti, és lehalgattatja a romagyilkosság gyanusítottjait. A munkát az NBH illetékes megyei kirendeltsége végzi. Érdekes módon amikor a megyei kirendeltség észleli a fegyverbeszerzéseket, akkor a belső főosztály azonnal megszünteti a megfigyelést. 12 hónappal az első gyilkosságok előtt...
Ebből számomra egyértelmű, hogy a főosztály nyakig sáros az ügyben, és meg merem kockáztatni, hogy nem csak ezen az indirekt módon segítette ezeket az egyébként aljas gyilkosokat. És mért nem fukszos maffiózóromák az áldozatok? Mert azok eltakarítása nem okozott volna közfelháborodást az emberekben. Így lett igazi ellenpontja a Szögi és egyéb ügyeknek.
Közben ártatlan emberek ellen koncepciós plitikai perek zajlanak mint az 50-es években...
Közben szétrabolják a maradék országunkat is.

2009. augusztus 29., szombat

» Hoppszika

Több mint érdekes:

http://kuruc.info/r/6/45838/

Szóval a megfigyelés megszüntetését azért rendelte el a főcsoport mert megtudták, hogy a megfigyeltek fegyvereket és lőszert vásárolnak és valamire készülnek...

A ma reggeli bejegyzésemkor valami ilyesmire gondoltam. De hogy ez ilyen gyorsan ki is derüljön, arra nem számítottam.

» szerintem

Szóval, a titkosszolgálat "rajtuk" volt...

http://index.hu/belfold/2009/08/28/evekig_megfigyeltek_a_romagyilkossagok_egyik_gyanusitottjat/ Szerintem a következő történt.

2004-ben az MSZP által irányított titkosszolgálat előkészülvén a választásokra, hogy ismét a szélsőjobbos kártyát kijátszhassa, illetve hogy a tisztában lehessenek a magyarországon jelenlévő szélsőségek valódi erejével, megkereste azokat a szélsőséges elemeket, akik valódi rasszista (faji alapú népírtásban gondolkodó) nézeteikből kiindulva alkalmasak lehetnek rasszista támadások véghezvitelére.

A lehallgatás 4 éve alatt teljes mértékben feltérképezték az illető kapcsolatrendszerét szokásait és jellemét, de valahogy hiányzott az a bizonyos szikra, ami beindítja a gyilkolászást. A titkosszolgálatok a jellemrajzok birtokában pontosan tisztában voltak, mi hiányzik ahhoz, hogy az illető beteg gondolatait valóra tudja váltani. Amikor úgy hozta az MSZP-SZDSZ érdeke, a titkosszolgálatok megtették azt a bizonyos lépést ami indirekt módon katalizálta a folyamatokat, és elindította a gyilkosságsorozatot. Esetleg el tudom még képzelni a szlovák titkosszolgálaot is az ügy mögött a magyar helyett, mert a magyarból ezt a konspirációs képességet az UD Zrt. ügy óta nem nézem ki.

De lehet, hogy nem így volt.

Azért pár kérdés felmerült bennem:

1. Mindenkit lehalgatnak kisebb nagyobb megszakításokkal, aki közismerten szélsőséges nézeteket hangoztat?

2. Négy éven keresztül lehelgatnak valakit, akkor kell, hogy legyen egy mozzanat ami a lehalgatás megindítását kiváltó ok, illetve egy másik amely a lehallgatás megszakítását indokoltá teszi. Mik voltak ezek az okok?

2009. június 11., csütörtök

» A nemzet parazitái

Bogár László: Paktum újratöltve?

Az SZDSZ gödörben. Vagy inkább szakadékban. Bár anno "hozzáértő" kezek gyártották le, hogy "csúcsfegyverként" üzemeltessék a magyar nemzet ellen, egykori konstruktőrei számára jelen alakjában már csak teher. Kivonják a forgalomból, hisz a Magyarország felszámolására irányuló "projekt" sikeresen befejeződni látszik, így az SZDSZ "okafogyottá" vált. Ám minden eddiginél veszélyesebb formában éledhet újjá.

Egyik vezetője néhány hónapja meglepő nyíltsággal mondta ki a lényeget: az SZDSZ egy-két százalékon áll, de akkor is büszke lehet rá, hogy az egész rendszerváltás az ő forgatókönyve szerint ment végbe. Ez beismerő vallomás, értékes lehet, ha a nemzeti ítélőszék egy éven belül feláll. (Ha mégsem állna fel, az azt jelentené, hogy a választások után megalakuló kormány úgy döntött: nem az "új rendszer" első kormánya, hanem a régi, bukott rendszer utolsó kormánya kíván lenni.) Az SZDSZ ugyanis, és ezt tragikusan későn ismerte fel a magyar társadalom, nem párt, hanem újabb, csak minden előzőnél rejtettebb (és ezért veszélyesebb) birodalmi függést biztosító helytartóstruktúra.

Feladata kezdettől fogva az volt, hogy társadalmunkat képtelenné tegye az önmagához való reflexív viszony felépítésére, magyarán, hogy a nemzet közössége képes legyen elbeszélni a helyzetét és megbeszélni a teendőit. De ha nem képes, akkor cselekvésképtelen. És akkor megvédeni sem tudja önmagát, s az újabb birodalmi kifosztás szivattyúrendszerei ellenállás nélkül építhetők fel. Az SZDSZ "szabad kezdeményezések" fedőneve arra utalt, hogy "szabadon" tenyészhessen minden zavaros, hamis, pusztító fogalomkészlet, hogy a magyar társadalom ne szabadulhasson ki a hazugság végzetes ketrecéből. Ideje belátnunk, hogy ez a – valószínűleg már a hetvenes években készen álló – gépezet az elmúlt harminc év során minden ellenállás nélkül tarolta le a magyar társadalom értéktereit, tette és teszi ma is lehetővé az ország afrikai szintű kifosztását.

A Lakiteleken 1987-ben testet öltött népi-nemzeti védelmi rendszer, a Magyar Demokrata Fórum kezdetben ígéretes próbálkozás volt e pusztító erő ellensúlyozására. Az MSZMP-n belül is kezdett megszerveződni azok tábora, akik őszintén szakítani akartak a birodalmi függések valamennyi történelmi formájával. 1989 végzetes őszén azonban megpecsételődött e "nemzeti nagykoalíció" sorsa. Ebben történelmi felelőssége van az akkori pártok vezetőinek, akik vagy nem ismerték fel az SZDSZ birodalmi helytartói szerepét, vagy nagyon is felismerték, de szerepüket nem a birodalmi függés felszámolásában látták, hanem hogy saját magukat tüntethessék fel a legmegbízhatóbb kiszolgálónak. Így aktívan elősegítették az SZDSZ "belső pártjának" felépülését.

Az SZDSZ, a pusztító parazita, egyszerűen "gazdaállatként" használta a nemzeti erőket. A Fidesz 1993 őszén megpróbált kilépni e függési rendszerből – s így lett nyolc hónap alatt a globális média által ünnepelt sztárból megbélyegzett pária. Ezzel szemben az MSZP cinikus-gátlástalan buzgalommal segítette felépülni önmagában az SZDSZ "belső pártját", és a Bokros-csomaggal jelezte: készen áll a nemzetpusztító feladatra, az erőforrás-szivattyúk zavartalan működtetésére és a kifosztott bennszülöttek féken tartására.

Az MDF megkezdte egyre zavarosabb önfelszámolását, amelynek fő hajtóereje a benne felépülő pszeudo-SZDSZ volt, legveszélyesebb formában az egykori MDNP képében. Az MDF korai szakaszában voltak kísérletek a benne felépülő és uralkodóvá váló "SZDSZ" visszaszorítására, de ezek a kísérletek mind erőtlenek maradtak. A lakiteleki kezdetektől többségben lévő nemzeti erők híján voltak annak a szükséges tudásnak és/vagy bátorságnak, amely segíthette volna e kényes "operáció" elvégzését, az elmúlt húsz év tehát a felgyorsuló agónia korszaka volt.

Hasonló sors vár az MSZP-re is, amelyben az eredetileg szintén többségben lévő nemzeti erők még ennél is gyengébbnek és korruptabbnak bizonyultak. Az MDF száguldása a végső megsemmisülés felé (az egy EP-mandátum szépségflastromnak se elég!) és az MSZP elkerülhetetlen széthullása tragikus tanulságul szolgálhat minden olyan politikai erőnek, amely egy pillanatig is komolyan gondolta, hogy a globális birodalom lokális parazitájának készséges gazdaállataként sikeres túlélési stratégiát barkácsolhat magának.

Ám ennek a tanulságnak a levonására most már csak egyetlen pártnak lesz módja. És éppen erre kapott minden eddiginél nagyobb felhatalmazást vasárnap a Fidesz. Ha erre képtelennek bizonyul, maga is az MDF és az MSZP sorsára jut, az ország pedig minden elképzelhetőnél gyorsabban hanyatlik tovább. Bogár László

2009. április 9., csütörtök

» soros found

Nokérem!

Magánnyugdíjpénzári tag vagy? Buktál! Deviza hiteles vagy? Buktál! De akkor ki nyert?

Adva van ugye a pórnép mint tőzsdei befektető és az ő részvényei. Tőzsdei befektetései a legalapvetőbb módon a magánnyugdíjpénztárak létrehozása óta gyakorlatilag minden dolgozó (és így pumpolható) szerencsétlennek vannak. Szempontunkból a legfontosabb jellemzői ennek a széles és szeles csoportnak, hogy fogalmuk nincs a tőzsdéről, általában azt sem tudják milyen portfóliójuk van a pénztárnál , és a legfontosabb, hogy nyugton vannak nem ugrálnak. Még akkor is amikor éppen -40% ot csinálnak a megbízott pénztárak a pénzükön fél év alatt.

Aztán adva van a tőzsde mint színtér, melynek szabályait egy nagy tőkepotenciállal rendelkező szűk csoport alakította ki magának a saját szájíze szerint, alkalmassá téve a legarcátlanabb rablásra ami törvényesen elkövethető.

Aztán adva van egy neoliberális "IKON" egyfajta istencsászár, mondhatni a pénzügyi körök celebjeinek non plus ultrája: Soros György. Minden olyan tulajdonsággal rendelkezik amivel az előbbi csoport nem. Van neki sok pénze, és spekulál. Saját magáért spekulál, mégpedig a pórnép ellenében. Cége a Soros Found egyike azon befektetési alapoknak un. HedgeFound -oknak amelyek a nagyon gazdag és befolyásos emberek pénzeit kezelik, és kimagasló hozamokat érnek el bármilyen gazdasági környezetben.

Hogy megértsük pontosan mi történik ismernünk kell a tőzsde egyik rákfenéjét, a legaljasabb játékszabályt: a technikai SHORT ügyletet. Ez nagyjábol arról szól, hogy X összegű tőkét fedezetként felhasználva 5x értékű részvényt kölcsönözhetsz majd ezt a kölcsönzött részvényt értékesítheted a tőzsdén azzal a feltétellel, hogy vissza kell vásárolnod vagy még ugyanazon a napon, vagy egy igen szűk vállalt határidővel. Amennyiben az értékesítés és a visszavétel között az árfolyam csökkent az haszonként a tiéd ahogy fordított esetben a bukta is. A kölcsönzés során a brókercégek olyan befektetők részvényeit kölcsönzik ki számodra akikről tudható, hogy az adott idő alatt nem áll szándékukban a tulajdonukban lévő részvényt eladni.

Miért aljas ez az ügylet?

Nyilvánvaló, hogy egy nagy volumenű eladási ügylet az árfolyamot hosszabb távon lefelé mozdítja el, a mostani válság súlytotta ideges környezetben lavinaszerű pánik eladásokat előidézve. Tehát gyakorlatilag az történik, hogy a jóhiszemű hosszú távú befektetőktől a tudtuk nélkül kölcsönzött részvényekkel SHORT ügylet nyitásával előidézhető az árfolyam drasztikus csökkenése, amivel a kölcsönzött részvény eredeti tulajdonosának érdekei jelentősen sérülnek, hiszen befektetésének értéke az árfolyam esése miatt csökken.

Szóval mit is csinált Soros "úr"? Kölcsönzött néhány OTP részvényt (vélhetően áttételesen pontosan a pórnétől) hogy felhasználva ezt, SHORT ügyletet nyisson, céltudatosan elindítva ezzel egy lavinát amely hosszabb távon az 1/3-ára ejtette az OTP árfolyamát. Másnap vagy még aznap persze az alacsonyabb árfolyamon minden esetben visszavette amit eladott, és a nyereséget zsebre vágta. Hogy hányszor csinálta ezt meg az elmúlt fél évben azt nem tudom, de sejtem, hogy nem egyszer, hiszen 2009 márciusáig sokszor megtehette, és miért ne tette volna meg? Majd 300milliárd! magyar forintnyi nyereségre tett szert ilyen ügyletekkel a múlt évben. A mérleg másik oldalán a hosszútávú befektetők (a pórnép) magánnyugdíjpénztári veszteségei pedig a 2008-as év első félévében meghaladták az 500Milliárd jó magyar forintot, év végére a teljes magánnyugdíj vagyon 20%-át azaz 1 teljes év befizetéseit.

Ne legyenek kétségeitek, ami az egyik oldalon veszteség az a másikon nyereség. Pénzeteket mostmár tudjátok kiknél kell keresni.

De ez így még nem volt elég Soros "úrnak". Szeretett volna az ügyletek során egységnyi dollárjáért minél több jó magyar forintra szert tenni, ezért aztán igyekezett a forintot is minél inkább gyengíteni . (ha a jó angol fontot annak idején meg tudta tépázni, akkor a forint csak egyszerű újgyakorlat lehetett) . A bankoknak is jól jött a dolog, a balhét ugyanis nem ők, hanem megint csak a pórnép vitte el, hiszen a töménytelen devizahitel visszafizetése során az árfolyamváltozás miatt megemelkedett törlesztőrészletek ismét a családok kasszáját kúrtították. A családok által befizetett pénzek ismét a Soros féléknél landoltak.

Tudom tudom! Fasiszta és antiszemita vagyok...

2009. március 26., csütörtök

» Választásokat

http://www.magyarhirlap.hu/cikk.php?cikk=163644

Bayer Zsolt:
Ez normális?

A Kossuth rádió tegnapi déli krónikája idézi Herényi Károlyt, aki a következőket mondja: az MDF számára mindhárom jelölt elfogadható, ha elfogadható a programja.

Itt kell először megállnunk. Mert tényleg: mi is a jelöltek programja? Hónapok óta hallgatjuk, hogy a Fidesz azért nem választható – mostanában pedig azért nem lehetnek előre hozott választások –, mert nem tudni, mi a programja. Tessék mondani, mi Surányi György, Vértes András és Glatz Ferenc programja! Mi alapján elfogadható szegény Herényinek és maradék pártjának mindhárom jelölt? Ugyanis jelenleg annyit tudunk, hogy néhány nap alatt meg kell állapodni a jelöltről, aztán a konszenzusos jelöltet majd a konstruktív bizalmatlansági indítvány során gyorsan meg kell választani, és akkor jó lesz. De mi a program? Várjuk Herényi válaszát a kiadóba… Ugyanis eddig annyit lehet tudni, hogy Mesterházy Attila MSZP-alelnök bejelentette: az új kormány és kormányfő majd Gyurcsány programját fogja végrehajtani. Tényleg? Akkor mi a fészkes fenéért kellett eljátszani ezt a bohózatot? S annyit tudni még, hogy Gyurcsány azért mondott le, mert nem akarta a nevét adni (Istenem, mintha az ő neve nem lenne adható bármihez már ezen a kerek világon!) a Pénzügyminisztériumban kidolgozott megszorító csomaghoz. Értjük. Így lesz világos a kétszeres színjáték, a kétszeres hazugság. Majd az új miniszterelnök adja hozzá a nevét, Gyurcsány pedig mossa kezeit, mint Pilátus… Ez a program, Herényi?
S akkor nézzük a jelölteket is.

Glatz Ferencre nem térünk most ki. Minden egykori funkciója ellenére elfogult vagyok vele szemben, mert jó történész, s ahhoz a népi baloldalhoz tartozik, amellyel lehetett volna, esetleg még lehet kiegyezést kötni. Ráadásul Glatz úgyis csak afféle kirakatbábu itt a háttérmutyiban, az MSZP pontosan tudja, hogy az SZDSZ az életben nem egyezne bele a személyébe, ugyanis az SZDSZ rosszul van a népi baloldaltól. Marad tehát a két másik jelölt, Surányi és Vértes. Róluk elöljáróban annyit, hogy az MSZP Gyurcsány lemondása után azt kommunikálta, nem akar "bankárt, bankár típusú jelöltet állítani"… Nyilván ezért maradt Surányi és Vértes, éljen a normális Magyarország.

S még néhány apró részlet: Surányi még MNB-elnökként konkrétan eladta Magyarország aranytartalékát, úgy 62 tonna aranyat. Azt mondta akkor, az arany "holt tőke", az állampapíroké a jövő. (Milyen jól jönne most 62 tonna arany a senkinek sem kellő magyar állampapírok helyett…) Továbbá Surányi idején tört ki a bécsi CW-bank botránya. Nevezett bank az MNB bécsi leányvállalata volt, és több mint kilencvenmilliárd forint veszteséget halmozott fel rossz üzletpolitika miatt. Az osztrák rendőrség is vizsgálatot indított akkor hűtlen kezelés miatt. Ennek ellenére a CW vezetői százmilliós végkielégítésekkel mentették ki a bőrüket. (Szerényen szólok: az ilyen típusú ügyek miatt tört ki a mostani világválság, és az Egyesült Államokban éppen most ér egekig a botrány, amiért a csődbe ment óriás biztosítótársaság vezetőinek horribilis jutalmakat osztogattak állami pénzből…)
Ez tehát Surányi, ez az ő megkérdőjelezhetetlen szakértelme.

Marad még Vértes, aki azzal lepte meg az ősszel a közvéleményt, hogy még Gyurcsánynál is ostobábbnak bizonyult a fenyegető válság ügyében. (Vagy még nála is nagyobbat hazudott…) Hosszan fejtegette, hogy hozzánk semmiféle válság nem fog begyűrűzni, itt minden rendben, sőt hamarosan ömlik majd az uniós pénz, és Magyarország lesz a Kánaán. Tényleg az a gyémántfokozatú Amway-ügynök a legmegfelelőbb ember a válság kezelésére, aki tavaly októberben még nem tudta, hogy válság lesz? Vagy ha tudta, akkor hazudozott, mint Gyurcsány.

S kérdezem: ennyi újabb hazudozás és ócska trükk ismeretében tényleg nem tisztességesebb az előre hozott választás? A köztársaság elnöke is ezt támogatja. Lassan már mindenki ezt támogatja, csak a hatalom elvesztésétől és a felelősségre vonástól rettegő Gyurcsány és tettestársa, az MSZP nem.
Hát akkor?

Bayer Zsolt

2009. március 18., szerda

» Március 15 2009 Magyarország Európa

Számos embert begyűjtöttek a rendőrök 15-én. Volt akit transzparens birtoklásáért, volt akit zászló birtoklásér, volt akit bekiabálásért. Nem jól van ez így, nagyon nem jól. A leghihetetlenebb az az eset volt amikor a két értelmiségit akik a 48-as 12. pont 2. pontjára rímelvén "Felelős kormányt Budapesten" (eredetiben "Felelős Ministheriumot Buda-Pesten" ) feliratú transzparenst emeltek a magasba a Kossuth téren elvitték a rendőrök. Már ez önmagában vérlázító, de a történetük nem ért véget itt. Másnap kiderült, hogy a fogdában megalázásukra meztelenre vetkőztetve guggolgatniuk kellet egy jól megtermett rendőr előtt. És ha ez még nem volt elég arra, hogy demokráciába vetett bizalmunk megrendüljön, az esti híradóban az új rendörségi szóvívő szavai feltették az i-re a pontot ahogy az eset magyarázatát adta, persze gondosan kerülve a vetkőztetéses történetet:

"Azért kellett előállítani a két fiatalt a Kossuth térről, mert fokozott biztonsági intézkedések voltak hatályban és ilyenkor a rendőrség ezt megteheti, mondhatnám ha cinikus lennék , de mivel nem vagyok cinikus ezért azt mondom, hogy azért kellett őket előállítani mert a transzparens több embert zavart a kilátásban."

Ugye, és már nem is cinikus! Hát a jó kurva anyátokat gyurcsány feri azt! Meg az egész patkány szekértoló banda jó kurva anyját népszabadságostul rendőröstűl tv2-őstűl és HÍVESTŰL ! Igen igen a TE jó kurva anyádat is, ha még mindíg ezeknek szurkolsz!

Rohadék diktatúra, az van itten kérem!

Jelentés a sárgaházból